Kevés olyan dolog van, amiről többet írtak, mint a szeretetről. A mindennapi életünkben is erre vágyunk, ezt szomjazzuk kicsi gyermekként, szülőként, társat keresve, magányunkat oldva. Ha birtokoljuk boldogtalanok, nem lehetünk, ha elveszítjük élni sincs sokszor kedvünk. Mi is ez a titokzatos érzés, ami egyidős az emberrel és úgy hiányzik mai életünkből?

A csecsemő számára a külső valóságnak csak annyiban van jelentősége, amennyiben kielégítik a szükségleteit. Még nem tesz különbséget önmaga és a biztonság jóleső állapotát nyújtó személy, a táplálék forrását jelentő anyától. Ahogy nő és gyarapodik lassan képessé válik a valóságos dolgok közötti különbségeket átélni. Megtapasztalja, hogy az éhség, az éhséget csillapító anya, különböző, egymástól függetlenül létező dolgok. Megtanulja, hogyha éhes az anya megeteti, és ha sír, ölbe veszi, ringatja. Fokozatosan összegződik benne az az érzés, amit az anyai szeretet sugárzása kelt benne. A harmonikus családban felnövekvő gyermek korán megtapasztalja, hogy igazában semmit sem kell tennie azért, hogy az anyai szeretetet kiérdemelje. Nincs feltételhez kötve, ha van maga a boldogság, ha nincs nem lehet kicsikarni, megszerezni. Az anya kezdettől fogva, azért szereti a gyermekét, mert az ő gyermeke és nem azért mert megfelel valamilyen elvárásának. A gyermek sokáig hálásan elfogadja, hogy őt szeretik, de a szeretet még egyoldalú, neki nem kell cserébe szeretet adni. Évekbe telik, míg eljut, hogy ő is adni akar valamit anyjának vagy apjának, amikor a szeretet szeretetet teremt benne. Aztán még sok-sok év telik el, míg felismeri a másik személy vágyai, kívánságai legalább olyan fontosak, mint a sajátjai. Adni nagyobb boldogság, mint kapni, szeretni több mint szeretve lenni. Megérti, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni.