Interjúk

Részletek
Kategória: Interjúk

- Mielőtt főszerkesztő lettél, már jó ideje dolgoztál a lapnál. Mikor kerültél oda és milyen előzmények után?

- 1973 vége felé lettem a lap munkatársa. Előtte nem sokkal végeztem pszichológia szakon, és pályakezdőként egy fiatalkorúak számára létesített javító-nevelő intézetben kezdtem dolgozni pszichológusként. A gyerekekkel való foglalkozáson kívül az is a feladataim közé tartozott, hogy valamiféle pszichológiai portrét készítsek róluk. Nagy lelkesedéssel vágtam neki, és amikor már úgy az ötvenediknél tartottam, megkérdeztem, mi lesz ezeknek a dossziéknak a sorsa. Azt felelték, az igazgatói titkárságon van egy nagy szekrény, annak a tetejére betesszük. És aztán? Ott marad. Attól kezdve alábbhagyott a lelkesedésem. A laphoz úgy kerültem, hogy az akkori főszerkesztőnek, Fenyő Bélának a lányával együtt végeztem az egyetemen és Béla szólt neki, hogy kellene valaki, aki az Élet és Tudománynál a pszichológia rovatot gondozná. Addig egy már nyugdíjas korú kolléganőm foglalkozott ilyesmivel is, Ács Manyikának hívták és tulajdonképpen ő vezetett be a szerkesztői munka rejtelmeibe. Persze, Fenyő Béla volt az igazi tanítómester, mint valamenynyiünknek. Arra törekedett, hogy fiatal munkatársakkal, saját neveltekkel vegye körül magát, és ez így is történt.

 

 

 

 

 

 

Részletek
Kategória: Interjúk

Ami az Isteni színjátékot illeti, rögtön a költő halála után megkezdődött a kommentárok hosszú sora, melyek élén Dante fiainak, Pietrónak és Jacopónak a magyarázatai állnak. Őket követően még a quattrocentóban olyan kommentátor tűnt fel, mint Boccaccio, akit sokan a mai napig a legnagyobb dantistának tekintenek. – Dante Komédia I. Pokol kommentárkötetéről Kelemen Jánossal, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk.

Jelenkor | Kelemen János írásai

Részletek
Kategória: Interjúk

Beszélgetés Oláh Tamással

Sok művész, alkotó ember él kerületünkben, akiket időről időre megszólaltatunk hasábjainkon. Ez alkalommal Oláh Tamás, a Józsefvárosban született és máig itt élő, gazdag és színes életutat bejárt költő osztotta meg velünk pályájáról, szűkebb hazájáról és a művészetről – azon belül természetesen a költészetről – vallott gondolatait.

„Néhány évet leszámítva mindig Józsefvárosban éltem, jelenleg a Népszínház utcában lakom. Sőt azt is kikutattam, hogy édesanyám ugyanazon a klinikán látta meg a napvilágot – a Baross utcában – mint jómagam. De itt még nem ér véget a sor: a fiam, a lányom és az unokáim is ott jöttek a világra – kezd bele élete történetébe Oláh Tamás. – Nagyon szeretek itt élni: a régi, körúti lakásunkból megunhatatlan látványt nyújtott az utcákon lüktető nagyvárosi élet, ami a verseimben is nagy hangsúlyt kap"

Részletek
Kategória: Interjúk

Ez a beszélgetés Réz Pállal  a Holmi főszerkesztőjével készült nem sokkal a  folyóirat megszűnése előtt. Két év múlva végső búcsút vettek a legendás szerkesztőtől is. Talán ő volt az utolsó jelentős szerkesztő irodalmi életünkben.

Új korszak jön a legendás folyóirat életében. A „szerkesztőségben” a 84 éves főszerkesztő unokája nyit nekünk ajtót, ő vezet minket be a Dunára néző lakásba, ahol hétfőnként a lapot szerkesztik – 1989 óta, de már nem sokáig.

A tanú udvariassága - Réz Pál: Bokáig pezsgőben. Hangos memoár | Magyar Narancs

Részletek
Kategória: Interjúk



Az Élet és Tudomány rovatvezetőiként több mint egy évtizedig szobatársak voltunk. Te szerkesztetted a pszichológiai, pedagógiai és szociológiai cikkeket. Hosszú ismertségünk során sok mindent megtudtam rólad, s Neurózis cimmel – harmadik szerzőként dr. Buda Béla pszichiáter részvételével – közös ismeretterjesztő könyvünk is megjelent, az azonban csak most, a versköteted bemutatójára szóló meghívódból derült ki számomra, hogy verseket is írsz, költő lettél...

Körülbelül öt éve kezdtem írni verseket, ha nem számítom azokat a korai próbálkozásokat, amiket még ifjúkoromban követtem el. A vállalkozások világában tett másfél évtizedes kalandos életemnek hirtelen vége lett és el kellett gondolkodnom azon mit csináljak ezután, mit tudnék még alkotni ebben a rövid időben, ami még hátra van, hogy ne vastagodjon feltörhetetlen burokká körém a csend. Kezdetben csak magamnak írtam, hogy kiűzzem magamból félelmeimet, keserűségeimet. Aztán lassan feléledt bennem a remény, hogy talán másokra is hatni tud, az amit írok. De hogy jó-e arra sokáig nem tudtam a választ. Nem gondoltam persze, hogy hallhatatlan remekműveket hozok létre és az emberiséget fogom megváltani velük, ahogy ezt a dilettáns költők hiszik gyakran magukról, de szerettem volna jó verseket írni. Legalább olyanokat, amelyeket én jónak tartok.

Részletek
Kategória: Interjúk
Mikor ír?
Évtizedeken át úgy telt a napom, hogy reggel íróasztalhoz ültem és kéziratokat olvastam. Jókat, csapnivalókat, dagályos és töredékes mondatokat, a lapkészítés béklyói közé kötött szerzőkkel és szerkesztőkkel. Két gyalázatos sorompóval: a kötelező penzummal és a határidővel. Ez egy prózaírónak (műfordítónak) bizonyára elfogadható élethelyzet. Déry Tibor említi: kényszerítette magát arra, hogy naponta asztalhoz üljön és megírja a kötelező (penzumként még elviselhető) terjedelmet, ami az ő esetében alig volt több, mint napi egy oldal. Így íródott meg a Felelet vagy a Befejezetlen mondat. Mindkettő több száz oldalas regény. Prózaírónak (mint említettem) ez nyilván elfogadható létállapot. A gályapad. Nekem annak idején az olvasás (ami egyébként gyönyörűség) éppen kötelező és mindennapos mivolta miatt jelentett gályapadot. Vers így nem születik. Próbálkozni lehet vele, de nem érdemes. Ismerek természetesen ellenpéldát is. Juhász Ferenc tízezer soros Gyermekdalok című poémája a „folyamatos ihlet” nélkül aligha íródott volna meg, de ez rendkívüli agy és alkat kérdése. A vers születése az én esetemben ünnep, kitüntetett pillanat. Az ember nem is tud róla. Borotválkozom, szembenézek unos-untalan látott és ismert fizimiskámmal, automatikusan cselekszem, habozok, szőrt húzok le habostól, és egyszer csak indokolatlanul, váratlanul beugrik egy sor: „az udvartartásból már csak ő hiányzott.” Ki hiányzik, mikor, miért? Bal pofázmányom szőrének lehúzásakor megszületik a második sor: „igen, ő nagyon hiányzott…” Nincs ember, aki megmondaná, mi ez. Leteszem a borotvát, cetlit keresek, leírom, biztos, ami biztos, amíg el nem felejtem a nem tudom mit is. Egyszer majd meglátjuk. E két sor aztán éltető közeg (előbukkanó igazi élmény) híján könnyen elhal, szennyvízbe jut, mint a borotvahab vagy a koronavírus örökítőanyaga.

  • Ön itt van:  
  • Home
  • Interjúk