Részletek

Írta: Oláh Tamás

Szülőkategória: Irodalom

Kategória: Irodalom

„A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” –Dylan Thomas meg azt mondja: „Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve.” A vers bódító hatalommal bír. A jó vers olyan gyönyörűséget tud kiváltani, mintegy szerelmi együttlét.^[1] A versalkotás folyamata ezért kötődik gyakran a flow-élményhez. A flow, az Amerikában élt neves magyar pszichológus Csíkszentmihályi fogalma. Olyan állapotot ír le vele, amikor az alkotó teljesen belemerül a tevékenységébe, elveszítve az időérzékét. A versírás folyamata során a tudatos gondolkodás és a tudattalan fantázia világa egymásba olvad. A költő nemcsak érzelmeit fejezi ki, hanem szavakba önti azt is, amit tudattalanul érez vagy észlel. A versben az érzés megragadása, a gondolat tettenérése a nehéz feladat. Felidézni az élmény összes elemét, észlelhető és kifejezhető vonását, és külön világot alkotni belőle. A költő a tudat közvetlen ellenőrző szerepét kikapcsolja. Hidat képez az olvasó és a költő között a legmélyebb, legigazabb érzések átélésére. Minden pillanatunkban érnek plasztikus hatások a külvilágból, ezek alakítják viselkedésünket még mielőtt teljesen tudatossá válnának. Ezt a sok érzést, képet, benyomást, melyben ott szunnyad egész előző életünk emléke is, nem lehet csupán versírási technikával megragadni. A versírás nem pusztán tehetség vagy ihlet kérdése, hanem egy különleges tudatállapoté is, amelyben az alkotó belső rendet teremt a káoszból, új kapcsolatokat fedez fel a szavak között. A költészet ezáltal tudja a szorongás, a gyász, a szerelem, a magány hétköznapi nyelven nehézen megfogalmazható érzéseit is átélhetővé tenni.

Bővebben: Miért írunk verseket?

Részletek

Írta: Babits Mihály

Szülőkategória: Irodalom

Kategória: Irodalom

A magyar író halálra van ítélve.

A halál közös emberi sors. De az író, a költő, sok-sok évszámon át büszkén ismételgette a non omnis moriar-t. Bizonyos fokig, valamilyen értelemben mentes volt ő a közös sors alól, s külön eszkatológiát igényelt. Túl az életen és a halálon, a költő igazi eleme a halhatatlanság.

"Ketyegj, vén jó költő-vigasz!" - sóhajtott föl szegény Tóth Árpád halálos ágyából. Némi szelíd öngúny és szkepszis volt ebben a sóhajban: ki hisz már benned, vén jó költővigasz? Stendhal a XX.. századra ígért magának minden dicsőséget. Csokonai száz év határidőt szabott. Ami nagy szellemek megkülönböztető hite volt hajdan, az ma dilettáns naivságnak hatna.

- Mit bánom én, mi lesz a halálom után! - mondja a mai költő. Bizonnyal nem egészen őszintén. A pszichológia törvényei őrá is érvényesek; s James óta jól tudjuk, hogy a sokféle "szociális énnek" szintúgy megvan a maga életösztöne és halálfélelme, mint testi mivoltunknak. A költői dicsőség épp egy ilyen "szociális én". A mai költő megvető kézlegyintése titkos bizonytalanságot és önvédelmet leplez. Halhatatlanság, költők dicsősége a síron túl? Micsoda gondolat ez Magyarországon, a XX. század negyedik tizedében?

Bővebben: A HALHATATLANSÁG HALÁLA

Részletek

Írta: József Attila

Szülőkategória: Irodalom

Kategória: Irodalom

Tisztelt Szerkesztőség!

Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit - bocsánat, csupán pillanatnyilag - húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért - ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.

Bővebben: ADY-VÍZIÓ

Részletek

Írta: Fodor Miklós:

Szülőkategória: Irodalom

Kategória: Irodalom

Pap Gábor elmélete a csillagkép-rendszer kultúrafilozófiai jelentőségéről

*Nyolcvanöt éves Pap Gábor. Köszöntjük. (A szerkesztőség)

Igaz, ma is mindent elborít még a hó, de már bizakodva
kiálthatjuk oda a jövőnek: mi nem a Halál,
hanem a Feltámadás fiai vagyunk.”
(Pap Gábor: Utóhang – a Mag hó alatt című kötetből)

Pap Gábor a 70-es évek elejétől kezdte kidolgozni azt az elméleti keretet, mely eleinte a magyar népművészet, majd egyre inkább a teljes magyar archaikus-közösségi örökség értelmezési horizontját mind időben, mind térben, mind pedig filozófiai-teológiai mélységben a korábbi kísérleteknél nagyobb hatósugarú körré tágította. Az elméletet Jan Assman, a neves egyiptológus és kultúrafilozófus, szóhasználatával élve, kozmoteológiának nevezzük, e vallástörténeti kategórián belül a mágikus ismertetőjeggyel illetjük. E kialakulóban lévő tudományág háromféle nagy tárgyterületet vizsgál: legelvontabb szintjén nem egyéb, mint az égi jelképek és e jelképek egymáshoz való viszonyainak kifejtése (csillagfejtés); központi szintjén legfőbb témája a tágan értett magyar-szkíta „nép-nemzeti szertartásrend” jelképiségének az égi jelképeken keresztül futtatott értelmezése (művészet- és vallásfilozófia); legszélesebb körű témája pedig maga a kultúra, illetve a kultúrát alkotó ember (kultúrkritika). Pap Gábor viszonya e három egymásba fonódott tárgyhoz – különösképpen a népművészet jelrendszeréhez – nem klasszikusan tudományos. Röviden e viszonyt úgy jellemezhetnénk, hogy egyszerre tudósa és prófétája a mágikus kozmoteológiának. Tudósa, amennyiben a tudományos élet elfogadott normái szerint kutatja – tényeket tár fel, tényeket értelmez munkahipotézisek és szigorú (bár sajátos logikájú) következtetési szabályok segítségével, átfogó elméleti keretet rajzol -, és prófétája (táltosa), amennyiben az általa vizsgált tárgyból levonható tanulságokat jelenbe ültetendőnek állítja be.

Bővebben: Mágikus kozmoteológia