„Itt találkozik a hegyvidék a síksággal, ide érkeznek a
Tirrén-tenger fodrozódó hullámai Capri és Ischia szigete
felől, és itt érintkezett egymással hajdanán három különböző
teremtő szellemű nép a csodálatos antik kultúrák
megalkotójaként.” Monos János

Ahogy közeledünk a Sorrentói-félsziget felé, egyre szebb természeti alakzatokra leszek figyelmes. Valamikor régen csak a képeslapok idilli világának véltem a fantasztikus látványt, ám most, hogy elém tárul a csoda, elfogadom, hogy ez a valóság. Nem lehet betelni vele. Még a rövid itt töltött idő is olyan maradandó élményekkel kecsegtet, hogy valószínűleg bárhová megyek, magammal viszem a feledhetetlen hangulatot. Királyok, királynők, művészek zarándokoltak el ide, hogy megtapasztalják a földtörténeti csoda festői megjelenési formáját. Itáliai és külföldi művészek hordozták és hordozzák magukban a mesés táj szépségét. Petrarca verses tájképeiben, Goethe klasszikus művészetében rálelhetünk az itt szerzett élmények világára. Boccaccio, Ibsen, Wagner is beépítették művészetükbe a természet adta ihlet látomásait. Nem is beszélve a mi Csontvárynkról, akinek különös érzéke volt a táj szimbolikájához, mint ahogy Oscar Wilde-nak.

Az ókori történelem híres és hírhedt személyiségei is kötődtek a félsziget különös látványához. Augustus, Tiberius, Caligula vagy akár Claudius és Constantinus császárok előszeretettel látogatták Sorrento különleges világát. Leginkább mégis a kíséretükhöz tartozó egyéniségek számára volt hasznos az itt eltöltött idő, mint Vergilius, Suetonius és Cicero.

A különös partvonal apró városkáinak évszázadokon át nagy megbecsülésben volt részük. Gyarapodtak, gazdagodtak. Tudományos vívmányok is származnak e vidékről. Például az iránytű. Ehhez a területhez köthető a világ első tengerhajózási törvénykönyve is, a Tabula Amalfitána. Ezek a maguk nemében a fejlődés mérföldköveinek számítottak. Igen jelentős volt Sorrento kézműipara is. Sajnos a XV-XVI. században pusztító pestis visszavetette az addig virágzó gazdaságot és tudományt. A félsziget nyitott volt mindenki számára, így nem csoda, hogy a sokat látott, tapasztalt, sok helyen megfordult kalózok behurcolták a járványt.

A XIX. században egyre több turistavándor érkezett. Volt, aki csak kíváncsiságból jött el, volt aki gyógyulást keresett az enyhe mediterrán télben. Ez a klíma évszázadok óta jó hatással volt az emberi szervezetre, a különböző kórságok elleni kezelésekben nagy szerepet játszott. Megfakult régi rajzokon, reprodukciókon lehet érzékelni, hogy mennyit változott a táj száz év alatt. Egy-egy régiségboltban ma is fellelhetők ilyen képek. Ma már a lüktető ritmus mellett kevéssé lehet rátalálni a csendre. A jelennek és a közelmúltnak is megvannak az illusztris vendégei, mint Leopold Stokovszkij, Albero Moravia, Greta Garbo, Zeffirelli, és Laurens Olivier. De járt itt Rudolf Nureyev, a balettáncos is, akinek párizsi lakását sikerült egy évtizede felfedeznem. Placido Domingónak és Sophia Lorennek is kedves ez a táj.

A mindig virágzó, változatos földre öröm nézni, a sziklák lágy napfényben süttetik magukat. A meredeken tengerbe szakadó tufasziklák olyan érzést keltenek bennem, mintha a háttérben a földtörténeti korok nagy katasztrófái még mindig nem ültek volna el. Félelmetes, ahogy a meredélyeken magasba nyúló házak szinte szárnyra kapnak a mélység felett. A fennsíkon kanyargó szerpentineken haladva minden percben másképpen látjuk a félsziget óriás harapásnyomait.

A pompei „tanulmányút” után igazán jól esik ez a kis lazább kirándulás. Utunk Piano di Sorrentóba vezet. Mielőtt a félsziget belsejébe érünk, az egész úton térképként tudjuk szemlélni a földrajzi egységet. Mivel magaslaton utazunk, jól rálátunk a romantikus képzeteket keltő tájra. Mintha kiszakadna az ember a kötöttségeiből, egy nagy levegőt vesz, és szinte repül a tenger felett. A kis városkában három éjszaka szállunk meg. A csaknem száz méter tengerszint feletti magasságban különösen érzem magam. Ám még mielőtt feljutunk a szállodai szobánkba, némi meglepetésben van részünk. A szálloda recepcióját hiába keresem a bejáratnál – csak egy lift fogad bennünket. Ezzel jutunk fel arra a szintre, ahol megkapjuk a szobakulcsot. Innen pedig újra liftezni kell egy emeletet felfelé, majd mikor kilépünk, feltűnik, hogy a továbbiakban gyalog kell haladnunk enyhén lefelé. Istenemre mondom, el nem tudnám ismételni, hogy is jutunk a szobánkhoz. A fiúk jobban tájékozódnak, így rájuk hagyatkozom. A kalandos szobafoglalás ellenben meghozta jutalmát. Újra átélem azt, amit már egyszer Luxorban sikerült; csodálatos naplemente a szobánk ablakából. A szerencse megint mellénk állt. A tenger felett gomolygó felhőket halványan megfesti a nap, az aranyhíd is valószerűtlenül áttetsző selyemlepelre emlékeztet. Az előtérben a dolgoknak már csak árnyéka sejlik fel. A távolban Ischia és Prochida szigetek halvány rajzolata szolgál háttérként az abból az irányból közeledő ragyogóan fehér hajónak. Azúr színű a tenger, jó pihentetni rajta tekintetünket.

A Hotel Klein Wien a maga különös elrendezésével kellemes pihenőhelyül szolgál, kivéve fiam éjszakai fekhelyét, amely egy dombvidékre emlékeztet. A reggeli táplálék ugyan eléggé szűkre szabott, de azért nem éhezünk. A kilátás a naplementétől eltekintve is szemet gyönyörködtető. Az erkélyünktől jobbra pazar növénycsodákkal teleültetett park nyílik a turisták örömére. A fürdőszoba ablakából pedig egy citromfa-ligetre látunk. Emellett jó párszor elsétálunk. Egy alkalommal egy földre hullott, termetes citrom kínáltatta magát, de mire elhatároztuk, hogy visszafelé benyúlunk érte, már nem találtuk – minden bizonnyal más valaki is szemet vetett rá, és híre-hamva sem volt az édeni termésnek. A citromligetek nekem olyannak tűnnek, mint nálunk a szőlő – ugyanolyan rendezett sorokban állnak egymás mellett a bokrok. A termést pedig úgy védik, hogy hálóval letakarják. Az erkélyről jobbra is balra is szakadékszerű fennsíkokon emelkedő épületek teszik változatossá a tájat. Szemben, az ablakunk alatt pedig kis szabad strand húzódik, színes ernyők és székek festik meg a part egyhangúságát. Egy víztörő kavics- és kőmóló nyúlik a tengerbe.

Első esténket a város felfedezésének szenteljük. Amikor már alábbhagy a meleg, elindulunk. Első utunk az előttünk elterülő parkba vezet. A fenséges zöldek az illatok sokaságát küldik felénk. Bokrok, agávék, pálmák és a mediterrán táj színes virágai hajlongnak előttünk. Ugyan este van, de a szép kőszobrok, szökőkutak még némileg láthatók. Összefutunk néhány utastársunkkal, akik hasonló meggondolásból jöhettek ide, mint mi; csendet és enyhet keresve. Kicsit elbeszélgetünk, sétálgatunk. Már nem is emlékszem, mikor volt rá utoljára lehetőségem, hogy minden fontosabb cél nélkül csak járkáljak, andalogjak a tájon merengő tekintettel.

Eltelik egy kis idő, továbbhaladunk a város irányába. Az biztos, hogy nevéhez híven lágyan csendes itt az est. Nincs éjszakai fényár, mint a nagyvárosokban, sok ház teljesen sötét. Valószínű, hogy lakói elutaztak, vagy a kellemes szórakozóhelyeken töltik az estét. Feltűnő számomra a rengeteg motorbicikli. Olaszországban általánosan elterjedt közlekedési eszköz, legyen az kicsi vagy nagyváros. Kellően megéheztünk, úgy hogy betérünk egy hangulatos kerthelyiségbe. Az Il Chiosco Pizzeria bárban végigkövetjük a pizza készítését, ugyanis az asztalunk közelében történik minden. Élvezet nézni, ahogy a fiú forgatja kezében a láthatóan nagyszerűen összedolgozott tésztát, majd felpakolják rájuk a finomabbnál finomabb, kellemesen fűszerillatú feltétet, és a kemencébe helyezik. Miután kihúzzák a megsült korongokat, csak azt érzem, hogy utánozhatatlanul finom gasztronómiai csodát teremtettek. Asztalunkon kockás hétköznapi viaszos vászon, melyen ott gyöngyözik a Birra Moretti nevű, régi hagyományokra visszamenő sör. A hatalmas korsó is ennek az étteremnek a specialitása; Falán a sörcég emblémája kelti önmaga reklámjával a sör iránti szomjúságot. Az asztal ugyan puritánul terített, de a tányérok mellett különösen szép, színes tasakba csomagolt szalvétát talál mindenki. Ez már a higiénia netovábbja. Miután jóllaktunk, továbbállunk, és némi séta után visszatérünk a szállodához. Ám nem tudunk ellenállni a kivilágított tengerpari sziklák látványának, így egy darabig még gyönyörködünk. Közben hozzánk csatlakozik Ildikó, utazó csoportunk egyik tagja, és könnyed, minden problémán felülemelkedni tudó beszélgetésbe elegyedünk. Igazi nyári ismeretség – felhőtlen tapasztalatcsere és mesék egymás életéről, munkájáról, hobbijáról. Így kerül sor arra is, hogy írói tevékenységem szépségét megosztom vele, ami lebilincseli őt. Jólesik ez a kis finom társalgás. Talán majd versben is megörökítem ezt a csillagokat habzsoló hangulatos estét.

A Nápolyban és Solfatárán tett kirándulás után újra nyakunkba vesszük a várost. A naplemente most is csodát varázsol elénk. Mintha egy barlang vagy egy kemence kinyíló száján tűz áradna a szabadba – a fény és sötétség éles, egyenes vonallal válik ketté, feljebb pedig a narancsszínre festett gomolyfelhők fantasztikus formákat hoznak létre. Mindez az ezüstszürke tenger felett látványos kontrasztot teremt.

Mire lemegy a nap, a városka hétköznapi álmához készülődik. A kis utcák kihaltak, csendesek. A szállodák környékén van csak élet. Az erkélyes házak korlátain szebbnél szebb virágok illatoznak, noha csak áttetszően homályos árnyékuk látszik, olykor egy-egy lámpa fényében szemembe szóródnak a sötétben bordóvá vált élénk vörös virágok. A lila bougainvilleák – hihetetlen, de – fekete pillangókra emlékeztetnek; szirmai majdnem szárnyra kelnek. Az egyik utcán rikítóan fehér, háromszintes villa áll, kertjében pálmákkal, a kerítés oszlopain olasz-vörös, meggyszínű virágokkal. Az egész település tele van szebbnél szebb villákkal, kis palotákkal, amelyeket bizonyára jó szakemberek készítettek, nem beszélve a kerttervezőkről. Persze ebben a klímában nem nehéz változatossá tenni a kertet, hisz könnyebben kiültethető mindenféle virág a szabadba. A házak előtt szobrocskák, virágládák és egyéb kertdíszítő alkalmatosságok. Itt nem látni ízléstelen kerti törpéket, mintha mindenki magában hordozná az évszázadokra visszamenő ízlés-hagyományokat. A túldíszítés ellensúlyozásaként mindig találnak valami olyan eszközt, ami tompítja a cikornyát.

A sötét utcák szinte teljes hosszán motorok szunnyadnak. A sarki fagylaltozó még viszonylag életet visz a nyugalmas éjszakába – mi is betérünk, és egy mennyei fagylalt-költeményt állítatunk össze az elárusítóval. Ez majdnem kitart hazáig. A szálloda előtt még elnézegetjük az esti fénybe burkolózott öbölt, amely érzékelteti, hogy a szemközti szigeteken is van élet. Az erkélyről gyönyörű kilátás nyílik a vöröslő sziklára, amely esti fényben még inkább kiadja színét. Távolban a hegy tetején kivilágított vár vagy templom. Nem igazán jövök rá, hogy a kettő közül melyik. E mögött feldereng a Nápolyi-öböl a Vezúv egy kis részletével. Nappal a pára miatt nem is látni rendesen.

Egy pár pillanatra kimegyek a folyosóra, mert halk kopogás neszezik a fülemben. Az ajtó előtt kedves meglepetés vár; egy kis csomag, amelyben a nápolyiak tradicionális jelképe; kis piros zsinóron fürtbe szedett apró paprikák két kis gyönggyel. Ezt úton-útfélen árulják. Mellette egy szép pompeji képeslap. A hátán lévő írásból megállapítottam, hogy Ildikó kedveskedett ezzel a kis figyelmességgel. Úgy látszik, neki is elgondolkodtató volt a közös beszélgetés. Ez az apró kis öröm jókedvre derített. Így végigélem újra az előző este beszélgetését és kanyarítok egy verset – én ezzel lepem meg őt. Ha nem is találkozunk többé, ezek az apró mozzanatok biztos mindkettőnk emlékei között megmaradnak.

Sorrentói est

Az öböl karjaiba
simul a lélek,
szemünk a part menti
fényekre téved.
Odalenn csillagot
ringat a bárka,
aranyló hold felel
szívünk szavára.
Egymásra talált
természet, eszme –
esténk a perceket
bekebelezte.

Még kicsit kiülök a kellemesen hűs erkélyre, nézem az égitestek örökkévalóságát.

Elérkezett az új nap. Reggeli után várakozással teli izgalommal készülünk a capri kirándulásra. Ez alkalommal bebuszozunk Sorrentóba, hisz a hajó az itteni kikötőből indul. Még van annyi időnk indulás előtt, hogy benyomásokat gyűjtsünk a városról. Jó sokat gyalogolunk. Itt is, akárcsak Piano di Sorrentóban, nagyon sok a motorbicikli. Óvatosan kell közlekedni, nehogy eléjük lépjünk, bár meggyőződésem, hogy itt jobban vigyáznak egymásra az emberek. Az egyik főutcáról festői kilátás nyílik a tengerre. Miközben haladunk, különös látványra leszek figyelmes. Hasonló természeti különlegességet látok, mint évekkel ezelőtt Luxemburgban; a hegyek, szakadékok, folyók által szabdalt táj emeletes város benyomását keltette. A kilátókról szép kilátás nyílt az alsó városrészekre. Itt, Sorrentóban hasonló látványt produkál a Malom-völgy, amelyet a kikötő felé haladva egy felüljáróról szemlélünk. A vadregényes, zöld folyondárokkal befutott régi romok ott lenn a mélyben egy elzárt édeni világot hitetnek el velem. A különös barlangi képződmények száján úgy zúdul ki a zöld növényzet, akár ha zuhatag ömlene elénk. Mintha teljesen érintetlen lenne ez a terület.

Menet közben különös raktárhelységre figyelek fel – egy alagsori kivilágított hodályban. Szebbnél szebb intarzia-bútorok sorakoznak – sok közülük már teljesen elkészített állapotban, a többi pedig egymásra rakott kerek asztallapok formájában, amelyek majd bizonyára lábakat is kapnak. Soha ennyi kereskedelmi célú intarziás bútort nem láttam még egy rakáson. Szeretem a faanyaggal való, művészi fantáziát igénylő ihletett foglalkozást. Valószínűleg azért is áll közel hozzám, mert ifjabbik bátyám, aki műbútorasztalos volt, szívesen készített intarzia képeket szabadidejében. A megmaradt furnérlemezekből szebbnél szebb képeket varázsolt. A képek úgy készülnek, hogy először a minta rajzolatát találják ki, illetve azt a témát, amit a készítő ábrázolni szeretne. Ez azért fontos, mert a faanyag színével lehet érzékeltetni a tárgyak és természeti jelenségeket. Csontenyvvel ragasztják egymáshoz a kifűrészelt furnérdarabokat. Miután ez megvan, smirglivel szépen átcsiszolják – így kapja meg a kép végleges színét. Majd ezután türelmes „simogatással” kifényesítik. Mikor kislány voltam, mindig kérdezgettem a testvéremet, mit csinál, mire ő csak így szólt: politúrozok. Elnéztem, mennyi fázisa van ennek a munkának. Igazi művészi tevékenység. Természetesen a leglátványosabb a fedőpolírozás, ami csak akkor készül el, amikor három-négy napot már száradt. Még mindig érzem a csiszolt faanyagok illatát, a fenyő, kőris, cseresznye, dió és még sorolhatnám, mennyi fajta élő fa képes alapanyagként szolgálni.

Gyönyörű fasoron át jutunk a kikötő fölé. A szakadékról cikkcakkban lefelé futó lépcsőszerpentinen lassan botladozva érjük el a tengerszintet. Még van egy kis idő a hajó indulásáig, így beiktatunk némi sétát, annál is inkább, mert elszakadt a táskám füle, tehát kell helyette másikat keresnem. Végül egy gyöngyvászon fekete táskára esik a választásom. Ebben jól elfér minden. A kikötői zsibvásáron persze nem tudok ellenállni a leheletvékony selyemsálaknak. Veszek belőlük kettőt. Közben figyeljük a vízibuszok, hajók közlekedését, a kikötői forgatagot. A parton virágok színkavalkádja, rózsalugasok pálmákkal, leanderekkel, kaktuszokkal. A bokrok között macskák sokasága kíváncsian sürgölődik, hosszan elnyúló testtel sziesztázik egyik-másik, vagy éppen eledelt kunyerál a turistáktól. Két cirmos önfeledten játszik, birkózik egymással. Hamarosan beszüntetjük a nézelődést, indul a hajónk Capriba…

Az egész napos kirándulás után visszafelé is ugyanaz a látvány fogad bennünket, mint amikor elindultunk, csak a fényviszonyok változtak. A sziklákon szebbnél szebb szállodák sorakoznak, paloták kitárulkozó ablakain vörösen tükröződik a lemenő nap. A tenger azúrja fehér hajókat és jachtokat ringat. Szinte leírhatatlanok a táji adottságok. Biztos vagyok benne, hogy távolról majd eszembe jutnak a pineák, pálmák, a zöld rengeteg árnyalatát rejtő szakadékok.

Miután kikötünk, egy kis városi busszal felmegyünk a központba, ahol szabadidőnket igyekszünk hasznosan tölteni. Megízleljük a hagyományos sorrentói hangulatot. Az apró utcákba beszorul a sötét, csak itt-ott kukucskál be a vörös és bíbor fény. Ám a Piazza Tassó sokkal nyitottabb, így még fényárban úszik. Ez a tér a város történelmi magja. Itt áll a költő szobra, korának viseletében, kezében egyik művét tartva. Társaságában kissé odébb Sant’ Antónió szobra emelkedik, aki a város védőszentje. Számos műemlék kínáltatja magát, de valójában mindenre úgysem jut idő, így inkább megkeressük azokat a kis szögleteket, eldugott kis helyeket, amelyek számunkra műemlékekkel érnek fel. Mindannyiunknak más és más jelenti a megőrzendő emlékeket. Sokszor a természet produkál olyan csodát, amely képzeletünket megragadja, máskor a kultúrák együttállása nyújt olyan pillanatot, amely elindítja bennünk a víziók sokaságát. Milyen érdekes, bizarr találkozás a Via San Cesareo sarkán álló „Bar Tasso”. Az útikönyvek nem írnak róla, mégis, vagy éppen ezért maradandóbb nyomot hagy hangulatával, elnevezésével, mint bármely közismert objektum. A város lakóinak természetes, hogy egy költőre gondolva, létrehoznak modern funkciójú épületeket. Ez is segít abban, hogy a neves egyéniségekre emlékezzünk, legyen evidens, hogy Tasso a sorrentóiaké. Tasso művei a kor legnagyobb szabású – nemzetek fölötti jelentőségű – eposzai. Méltán büszkék rá a helyiek. Itt született 1544-ben. Sok helyen megfordult, mindenütt nyomot hagyva maga után – Rómába, Velencébe, Urbinóba követte hányatott sorsú apját. Padovában, Bolognában tanult az egyetemen. Első műve, a Rinaldo Velencében jelent meg. Az apjától örökölt életpályára, az udvari költői mesterségre törekedett. Végül az Este család ferrarai udvarába került. A hagyomány szerint beleszeret Lucrezia Borgiába, majd Eleonóra hercegnőbe. Valószínűleg ez lett a tragédiája. Nem bírta elviselni szerelme viszonzatlanságát, így lassan az őrület jelei mutatkoztak rajta. Túlzottan félt az inkvizíciótól. Olyan veszélyben nem volt, ami ezt indokolta volna. Amikor már súlyosbodott az állapota, a Szent Anna kolostorba zárták. Néhány év után megszökött, és nővéréhez menekült Sorrentóba. Ám nem bírta sokáig elviselni a Ferrarától való távollétet, így visszatért, ahol viszont olyan dolgokat művelt, hogy a herceg őrültek házába záratta, ahonnan csak a mantovai herceg közbenjárására szabadult ki. Ettől kezdve haláláig Itália városaiban bolyongott. Felváltva Róma és Nápoly között ingázott. A pápa életjáradékot folyósított számára. Amikor VIII. Kelemen pápa Rómába hívatta, hogy a költők fejedelmévé koronázza, nem járt szerencsével, mert a pápa megbetegedett, elmaradt a ceremónia. A megtört, fáradt és szomorú Tasso kolostorba vonult, és ott érte s halál. A mi Zrínyink nagyra tartotta művészetét.

A városban sétálgatva gyönyörködöm az építészeti remekekben, melyek a stílusok tisztasága mellett az egymásra való hatásokat is láttatják. A fényviszonyok a sárga falakból különös emelvényeket varázsol, melyeken a fehér stukkódíszítés lebegőn mozgalmassá teszi a város utcáit. Az esti szürkületi búcsúzkodó árnyakból ki-kivillan egy-egy sirály, melyek a tenger felől meglódulva idetévednek, majd egy kört téve visszaröpülnek a kikötőbe. Az utcán hangulatos kis boltok kínálják portékáikat. Sok szép népművészeti tárgy és egyéb szuvenírek várják, hogy megvegyék őket. Szembetalálkozom egy gyönyörű templommal, amely az egyik beugróban rejtekezik. Festett boltíves bejárata a régi korok Sorrentóját idézi. Ha nem is a vásárlás szándéka vezérel, azért felfigyelek egy ékszerbolt kirakatában ragyogó aranygyűrűre. A római Colosseum ihlette meg készítőjét, annak formáját idézi a kész ékszer. Igazi aprólékos ötvösmunka. Bágyadtan nézegetjük a városka hétköznapi életét, amelybe nem volt időnk mélyebben bepillantani, de arra elég volt, hogy a leheletnyi hangulatot megőrizzük a tájból és az emberi alkotások csodájából. Még egy vacsora a szokott helyen, és holnap indulunk vissza északra. Viszontlátásra Sorrento! Ég veled édeni vidék!