Irodalom
- Részletek
- Írta: Bertha Zoltán
- Szülőkategória: Irodalom
- Kategória: Irodalom
(Metaforák, motívumok)
„Minden művészet annál értékesebb, mennél nemzetibb, mennél jobban differenciálódott minden irányban, a nemzeti irányában is”, s a feladat így „a népek lelkének óriás koncertjé”-hez „egy új hangot adni” – „egy új színt” a csokor hatalmas tarkaságához (szögezte le Babits Mihály). És Németh László szerint is „a legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit”; és így mi is (József Attilát idézve): az „emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.” Merthogy (Ady szentenciája): a „magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”
A magyar irodalom legmarkánsabb sajátosságai közé tartozik, hogy a megalkotott művek jelentéstartományait rendkívüli gazdagsággal tágítják ki a történelmi és kulturális nemzeti önismeret, önreflexió, öntudaterősítés magasművészetté formált távlatai. Az irodalom mint nyelvművészeti tünemény létezési módjának a feltétele és leglényege, a „sine qua non”-ja az esztétikai értékminőség; s a művészet, a költészet éppen az esztétikai jelenség misztériuma, rejtélye révén képes arra, hogy benne az igazság feltáruljon és működésbe lépjen; Martin Heidegger szavaival: a titokzatosan világló, megköltött „műben az igazság megtörténése működik”; s a költői beszéd nem más, mint „ama kimondás megtörténése, melyben egy népnek történetileg kibomlik világa”. A művészi igazság tehát eszerint is egyetemes és korlátozhatatlan, ezért nem szorítható ki belőle semmilyen jelentéstartalom, ami egy nép, egy nemzet kiteljesedő historikus és egzisztenciális önazonosságára vonatkozik. Ha a magyar irodalom évszázadok óta különleges élességgel világít rá a magyarság legérzékenyebb, leghitelesebb lét- és sorskérdéseire: az a legkevésbé sem számít esztétikai tehertételnek, s nem okoz művészi vagy tematikai értékcsökkenést: éppen ellenkezőleg, sajátos és jellegadó többletértékeket teremt. A sorsbeszéd igazságszavaiban a közösség és a mindenség lélekhangja szólal meg.
Berha Zoltán
- Részletek
- Írta: HERVAY GIZELLA
- Szülőkategória: Irodalom
- Kategória: Irodalom
(részletek)
– Mikor születtél?
– 1970. Július 15-én Diósadon, Szilágyban, 36 éves koromban. Mikor bedeszkázott házak között egy traktornyomban, könyékig a sárban, feljártam a falut. „Pestis-falu” – mondták. „Elvándorolt a fele falu.” Pontos adatok szerint Diósadról 1915-től 1970-ig 1386 lélek vándorolt ki. 45 év alatt egy Isten háta mögötti faluból egy falunyi ember.
– Hány éves vagy most?
– 45. Az én életemből 1386 lélek vándorolt ki.
– Miért?
– Mert nem volt megélhetésük. Mert volt valami kis szőlő, de jött a nagy filoxera-járvány – leragyált. Az Olaszországból hazavánszorgó katonák behozták a novát. Nem is kívánt annyi munkát, mint a nemes szőlő, meg nem is ragyált le. Magántermő a neve is. Mert volt ám a Nagyhegyen nemes szőlő is: Kecskecsöcsű, Csabagyöngye, Olaszrizling, Saszla – gyönyörűség volt nézni is. De csak a gazdáknak. Eladni alig lehetett valami keveset a szomszéd falukban – bort –, út nem vezetett sehova. Maradt tehát a legrosszabb – Amerikába! De ott is mire ment a szegény szilágyi ember? Bemehetett az aranybányába. A diósadiak egy fél életet leéltek úgy Amerikában, hogy azt sem tudták, hol vannak. „Nevjork mellett Amerikában.” „Amerika mellett Kanadában.” „Ott a tenger mellett.”
- Részletek
- Írta: Carl Gustav Jung
- Szülőkategória: Irodalom
- Kategória: Irodalom
Előszó
A pszichológia, amely hajdanán szerény helyet foglalt el egy fölöttébb akadémikus kis hátsó szobában, az utóbbi néhány évtizedben, Nietzsche jóslatának megfelelően, a közérdeklődés tárgya lett, túllépve az egyetemek által kiszabott kereten. A pszichotechnika formájában beleszól az ipari üzemek életébe, a pszichoterápia formájában az orvostudomány széles területeit fogja át, a filozófia formájában Schopenhauer és Hartmann hagyományát viszi tovább, tulajdonképpen újra felfedezte Bachofent és Carust, általa a mitológia és a primitív népek pszichológiája az érdeklődés homlokterébe került, forradalmasítani fogja az összehasonlító vallástudományt, s nem kevés teológus még a lélek gyógyítására is kívánja alkalmazni. Vajon igaza lesz végül Nietzschének a scientia ancilla psychologiae állításával?
Bővebben: Pszichológia és költészet -- 150 éve született Carl Gustav Jung
- Részletek
- Írta: Magyar Miklós
- Szülőkategória: Irodalom
- Kategória: Irodalom
Charles Baudelaire fényképe és Gustave Courbet önarcképe
A 19. század közepének Franciaországa a társadalmi forrongás és a művészi forradalmak időszaka. A romantika korszaka letűnőben, a realizmus és az újfajta modernség születőben volt. Ebben a korszakban bontakozott ki két különleges alkotó, Charles Baudelaire (1821–1867) és Gustave Courbet (1819–1877) intellektuális barátsága. Egyikük költőként, a másik festőként próbálta meghaladni az akadémikus hagyományokat és kifejezni a kortárs valóságot. Barátságuk nemcsak személyes tiszteleten alapult, hanem mélyre ható esztétikai és világnézeti kérdések köré szerveződött. Kapcsolatuk színtere a realizmus volt, de nem azonos módon értelmezték azt. Baudelaire számára a realizmus költői transzfigurációt jelentett, míg Courbet-nek anyagszerű, érzéki és társadalmi valóságot. Baudelaire és Courbet az 1840-es évek végén ismerkedtek meg, a párizsi művészkörökön belül, különösen a Szalonok és az irodalmi kávéházak világában. Courbet ekkor már feltűnést keltett botrányt okozó képeivel, különösen a Temetés Ornans-ban (1849) című művével, ami megkérdőjelezte a festészet társadalmi szerepéről, témáiról és esztétikai elveiről alkotott hagyományos felfogást. A botrány hátterében elsősorban esztétikai, társadalmi és politikai tényezők álltak. A Temetés Ornans-ban egy falusi temetést ábrázol a művész szülővárosában, Ornans-ban. Helyi lakosok szerepelnek a vásznon, életnagyságban, részletező realizmussal, idealizálás nélkül. A vászon mérete hatalmas (315 × 668 cm), olyan, mint egy történelmi vagy vallásos témát feldolgozó festményé. A monumentális méret általában hősies, mitológiai vagy történelmi eseményekhez volt fenntartva, Courbet viszont egy „jelentéktelen” falusi temetésnek adott ekkora teret. Ez sokak számára a festészet „megszentségtelenítésének” számított. A szereplők közönséges emberek, nincsenek idealizálva, az arcokon unalom, fásultság és undor látszik. A néző számára a kép nem közvetít esztétizált fájdalmat vagy felemelő tanulságot, csak egy szürke hétköznapi eseményt. A festmény az antiklerikalizmus gyanúját is felvetette: a pap alakja jelentéktelen, a kereszt háttérbe szorul, a vallásos elem nem uralja a kompozíciót. Ez Courbet republikánus, ateista nézeteivel is összefügg, amit a konzervatív közönség ellenszenvvel fogadott.
Charles Baudelaire fényképe és Gustave Courbet önarcképe
- Részletek
- Írta: Babits Mihály
- Szülőkategória: Irodalom
- Kategória: Irodalom
1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban Paulay Ede rendezésében. A magyar dráma napjának célkitűzése, hogy a nagyközönség figyelmét a magyar drámairodalom értékeire irányítsa, valamint a fiatal tehetségeket új, kortárs drámák írására ösztönözze. Ebből az alkalomból idézem meg Babits Mihály tanulmányát.
Száz esztendeje, hogy Madách Imre megszületett: olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol; szédülten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna; mint némely sütemény, mely szárazon és keményen jön ki a sütőből, frisseséget nyer az az idő fürdejében. e Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az Irodalomnak. Azokat a forma örök öröme tartja fenn; eszméik koruk eszméi, s úgy hatnak ránk, mint a homok, melyet a léghajó visz: valami az alacsony földből, ahonnan érkezett; mennél kevesebbet cipel belőle, annál messzebb szállhat. A szépség minden koré és avulhatatlan; a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli, még a legnagyobbaknál is. Madáchnál másként van: itt a tartalom az örök; s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet. Ebben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban. Goethe és mások verseiben a filozofikum csak eszköz, és nem cél: az eszme csak szerény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az Eszmét...
3. oldal / 16
- Ön itt van:
-
Home
- Irodalom