Aki az ember legtöményebb, legszentebb, legforróbb vallomását, a verset szereti és a költőt, a múltból és jelenből font titkos úton követni tudja, vigaszra talál. A verskedvelők Hosszú álom című tavaly megjelent kötetem után immár kézbe vehetik „versbe mentett életem”, legújabb költeményeit, annak a világnak a szubjektív lenyomatát, ami az elmúlt évtized második felében körülvett. A sorok, mint jó testvérek fogták meg egymás kezét és verssé álltak össze, helyet követeltek maguknak, s kötetté szövetkeztek. A tizennégy ciklusra tagozódó könyv, mint valamiféle keresztúton, a fájdalom és az öröm stációin keresztül vezeti végig az olvasót, hogy a versekben saját érzéseire, bánataira, aggodalmaira, örömeire ismerhessen rá. A költészet az egyetlen, ami varázslatával vissza tudja adni elvesztett hitünket abban, hogy élni mégis érdemes. A verseket olvasva megnyugszunk, hogy érzéseinkkel nem vagyunk egyedül a világban, s megértjük, ha élünk időnként szomorúnak is kell lennünk. A szabad vers és az expresszív kitárulkozás lehetőségeivel élve teszek kísérletet az egyszeri és megismételhetetlen megragadására, a kifejezhetetlen megidézésére. Pőrén állok azok elé, akik kinyitják kötetemet, mint minden költő „ki lázát árulja”.