Kedves Tamás!

Ma hajnalban értem köteted végére. Mivel kezdjem? Legszívesebben Rád bíznám, hogy (A) csekély csalódásommal, vagy (B) elismerésemmel kezdjed. Válassz kedved szerint!
A: Izgalommal néztem műfajteremtő szándékod megvalósulása elé. Várakozásom nem igazolódott, de ez egyáltalán nem baj. Mint eddig is, lírai költeményeket olvastam Tőled, amelyeken csak annyi nyomot hagyott az epikai elem, mint korábban. Így jó. (Magam is keverek két műfajt, amikor esszénovellát írok, és számolok vele, hogy hiányolhatják hol az egyik, hol a másik összetevőt -- s jó, ha nem mindkettőt.) Nálad az is-is igénye nem csúszik át sem-sembe. Kísérleteztél, nincs mit bánnod azon, hogy eddigi, bevált gyakorlatod bizonyult tartósnak. De azért a novella címkét egyik-másik esetben talán mégis találónak mondhatjuk e megszorítással: tárcanovella.  Az önvallomás azonban szerencsére sosem szorul háttérbe az epikai szándékod mögött.  

B: A lírai erő alighanem első eszközei a sűrített képek. A "megrémült szél", "a káromló szél", "a gondolat elakad a torokban", "rázd ki az ész tarisznyáját" példák ilyen emlékezetes kifejezéseidre. Hasonlóan tömör a "feltámadva / hazám helyén vajon mit lelek?" költői kérdése. Korábbi köteteid erőteljesebben közéleti hangütése visszaköszön ebben a szakaszban is: "Régen lefokozták már / ami emberi volt, / messzi tereket borít be / a mérgezett légben / a gondolat selejtje, / s mint kiszáradt tengerek üledéke / egyre gyűlnek / az átok keserű szavak." Ugyancsak közéleti ihletésű egészében a roppant szuggesztív Rést vágva. (Talán ez a leginkább novellisztikus darab kötetedben. Meggyőzően éltél az elbeszélés eszközével, és korántsem erőltetted. Mint egy ballada.) 

Hangod eddig is tiszta volt... Baráti gratulációval:

Laci