Kritika

Lehetetlen

Öncsalás, vagy igézet?

Mintha az óceán
mámoros vízében lebegnék.

Lépéseimet számolgatom.

Féltés és nyugvás,
homály és éles kép,
vonzás és taszítás
kínoz egyszerre.

Virágom szirmait tépdesem1.

Száraz tenger,
sziklás hegycsúcs,
ész nélküli lény lettem.

Sírok és nevetek,
árnyék és vakító reflektor
villódzik rajtam.

Éber éjszaka
gyanta illatú bódulata
lep el,
verejtékes és tüzes az arcom,
minden fuldoklásig
kitölt, mégis kevés:
kifoszt és gazdaggá tesz.

Mond mit tegyek?

 

Ez egy gyönyörű és megrendítő vers, mélyen átélt lelki vívódással és erős képi világgal. A „Lehetetlen” cím nemcsak a vers központi ellentmondására utal, hanem arra a paradoxonra is, ami az egész szöveget áthatja: vonzás és taszítás, vágy és félelem, öncsalás és ébredés egyszerre jelenik meg benne.

A mű lírai énje egy belső hullámzásban él – a sorokban a tenger, a sziklák, a gyanta illata, a fény és árnyék mind a lélek kivetülései. A vers nyelvezete erősen érzéki, ugyanakkor filozofikus, az identitás és érzelem határán mozgó létélményt fejez ki.

A „Virágom szirmait tépdesem” sor a klasszikus szerelmi bizonytalanság motívumát idézi („szeret – nem szeret”), de itt belső önvizsgálattá válik: a lélek tépdesi önmagát, míg végül a záró kérdés („Mondd, mit tegyek?”) egy nyitott, kétségbeesett ima, a válaszra vágyó ember hangja.

Drága Tamás!

Először csak akkor akartam írni, mikoron végeztem a könyveddel, de ezt nem lehet, az élmény nem engedi. Letehetetlen könyvedet én csak szakaszosan tudom olvasni - sajnos - , mert másféle kötelesség is szólít. Azt azonban meg kell mondanom neked, hogy hihetetlen élmény az olvasása. Nehéz gyermekkorod, küzdelmes ifjúságod mégis irigylésre méltó: olyan emberekkel vagy gyermekeikkel találkozhattál, beszélhettél, játszhattál vagy tanulhattál, akiket mi csupán hírből ismerhetünk. Kodály, Hidegkuti, Münnich, Kádár, stb., sorolni is súlyos. lenyűgöző most számomra, hogy sok versnovellád eseményét olvashatom a próza nyelvén, vagy nekem kedvenc köteted az Elérni az elérhetetlent-ből a Szabadvers hét tételben fejezet történeteit olvashatom e könyvben. Nem sok van már hátra, de tudom, az élmény csak fokozódni fog. Szerettem volna, ha tudod, mit érzek, mi a véleményem.

Szép napot kívánok, szeretettel ölellek: Zsuzsi 

Emlékek_és_Iratok.png

Hosszú álom

Nehezen írok róla, mert látom, hogy kiemelt fontosságú Neked. Első versszak túl bonyolult, szinte felfoghatatlan. Másodikban szép kérdések jönnek, jó az egymásutánisága a számítógép és szabadság képeinek. Szép hasonlat a végén. Harmadik a végtelen tűz mását miért a tó tükrére akarod írni? A többi része a harmadiknak szép. Negyedik jó a megváltoztatott betűtípus az előzőkben megjelenthez képest. "ahol nem csak ma élni érdemes" ez így darabos, amúgy szerettemtől nagyon szép. A címet nem indokolja semmi. A kötet nagyon is jól indul, mert az első 47 oldalon nagyon komoly felütéssel kezdődik. Sok szép gondolat, érzés, filozófia, világlátás jelenik meg rögtön a kötet elején.

A Reinkarnáció és a Születésem összetartozó versek.

A Reinkarnáció olyan módon fogalmazza meg, írja le, jeleníti meg a témát, amire kevesen képesek, megmozgat az emberben sok nagyon szép érzést a "lét elviselhetetlen könnyűségé"-ről. A szép a folyamat ábrázolása: valahonnan jönni, ebbe az ellentmondásos világba, és eltűnve továbblendülni, tovább élni valami másban. Szívdobogtató rész: csupán egy furcsa kivonattól, a kölcsönbe kapott szürke anyagtól kapjuk a gondolkodási képességünket, „nyafogó agy”, „a buta öntudat” tesz minket emberré, a sok hiába szóval kezdődő sor is JÓ !!!, „bennem saját törvényei szerint egy egész világ éli életét” - innen nagyon nagy a lendület és szépen lehetne szavalni a vers végéig. Ez arról szól nekem: egy vagyok a sorból, nem is akárki, de szenvedő is azért, ha eltűnök, igaz újra megjelenik valaki belőlem, de az "valaki más" lesz helyettem.

Amikor kézbe vettem Oláh Tamás prózakötetét, legelső gondolatom a könyv címének további, lehetséges folytatása rendítette meg az emlékezetemet: Iratok és netán még – csengőfrász? (Bizonyára benne lesz!) A teljes címlap pedig három időszakot mutat fel történelmünkből: elhagyott gyár hátsó falát, utólag beszerelt valamiféle modernizáló, pótolt csővezetéket és a címfeliratot, amelyet gondolom, rá kellett „mázolni”, majd lefényképezni? A szerző bemutatkozása a fülszövegben rövid és költői. Mély értelmű gondolatsorát közli az olvasóval. mint „lírai én” a költeményekben. Tartalomjegyzékében azonnal felismerhető, hogy élete gazdag élményeit és az azt körülövező társadalom hátterét is teljesen szabadon, saját emlékezete különféle idődimenziói szerint írta meg. Eléggé szokatlan módon, hiszen az olvasók eligazításához az írásrészek – nem fejezetek – címéül a részegység kezdősorának két-három szavát ismétli. Petőfire emlékezve ez az írásmód inkább a költészetben gyakori.

Emlékek_és_Iratok.png

Drága Tamás!

Köszönöm saját írásaidat. A Napúton nemrég megjelent, lélektani ismereteid felhasználásával készült tanulmány remek. Nagyszerűen, érthetően, sőt élvezetesen foglaltad össze egy laikus számára is az emlékezésről és a feledés betegségeiről való ismereteket. A versgyűjtemény szépen illusztrálja az emlékezés működését az egyes embereknél. Új verssorozatod darabjai – az ízekről korábban keletkezett gyűjteményedhez hasonlóan – a teljesség igényével járnak körbe és írnak le egy kérdéskört, jelen esetben az arcjátékot, mely akaratlan, ám annál őszintébb kísérője érzéseinknek. Törekvésedben ismét az önmagát feledni nem tudó, tanult pszichológus szólal meg. Leírásaid pontosak, szemléletesek, melyek ametaforák segítségével a természet felé nyílnak, hangsúlyozva: az arcizmok rándulása az időjárás jelenségeihez és az alacsonyabb rendű élőlények létfunkcióihoz hasonlóan önkéntelen működésűek és rendjük a mindenségbe ágyazott. Gratulálok szépen végig vitt, művészi vállalkozásodhoz. Nyugodt, békés éjszakát kívánok!

A tokaji találkozást várva, szeretettel:

Xénia