A magyar írók ama 7. közgyűlése 1986 novemberében zajlott. Negyvennégy esztendeje már. Akkori naplómban feljegyzéseket találtam róla. Azt reméltem akkor, hogy a forradalom elbukása, a megtorlások, az akasztások után – Déry Tibort és más írókat is karcerbe zártak – most majd oldódni fog a kín. Ideje. Eltelt harminc év a szép és forró forradalom óta. Az írók már megbátorodtak. Most majd belemarnak a rohadt hatalom bokájába.Távolból fiatal farkasok üvöltöttek.Mintha lenne bennem egy önálló entitás, koherens tulajdonsághalmaz, az irodalom címszót viseli, A puszta télen kezdi a sort, 10 évesen Petőfire csodálkoztam rá; 15 évesen Arany Jánosra; megmaradt az az illúzióm, hogy vannak szép és szent dolgok a földön, ezek egyike az irodalom. Csakhogy ami a Magyar Írószövetség közgyűlésén 1986-ban zajlott, ahhoz ennek semmi köze nincs.A Vigadó elegáns hely. A büfé jó, az emberek jól öltözöttek, még azok is kimosakodtak, akiket eddig csak kapatosan, vörös képpel láttam a szigligeti alkotóházban.A teremben angyalok várakoztak és támaszkodtak a földszinti páholyok falához, a színpad szélén nevetgélő puttók hasaltak. Az elnöklő vezetők cipőire hajtották fejüket, néhány puttó máris unatkozott.
A Rendszeretet minősítéséhez az egyik Maternak kulcsa volt minden fiókunkhoz, kis szekrényünkhöz, váratlanul ellenőrizte, elvágóan sorakoznak-e a füzetek, a könyvek és egyéb tárgyaink, van-e ott valami tilalmas holmi, csokoládé, tépett fügekarika vagy szerelmeslevél. Nagy gond volt elrejteni leveleimet, a füzetek és tankönyvek lila papírral bekötött háta mögött találtam dughelyet. Mások egyszerűen átadták tiltott leveleiket valamelyik bejáró osztálytársnak a bélyegpénzzel együtt, és az osztálytárs címére írt a válaszoló. Nem akartam átejteni az apácákat, nem használtam ezt az utat. Az még belefért egyéni illemtanomba, hogy elhallgassak valamit. Így aztán én válaszokat se kaptam, karácsonyi és más iskolaszünetben egy kötegben adtam át leveleimet a címzettnek. Nem csöpögős érzelmekkel teli irományok voltak, inkább filozofikusak, életről, halálról, szerelemről. Szó mi szó, mint később megtudtam, ezek alapján szeretett belém. Hatalmas érzelemdúlások, vég nélküli boldog beszélgetések az iskolai vakációk alatt. A halál súlyos dolog, és nekem csak most, 92 esztendősen jut eszembe, sose kérdeztem, hány Szerjózsát ölt meg az orosz tájakon. Én tökfej. Nagyszerelmemnek erről az élményéről éppúgy tudatlan maradtam, ahogy nagy Haski sírásának, vállamon hüppögésének okáról.„Szerettem kint lenni a fronton” hangjában gyöngédség. „Igazi hadi tudomány ágyútűz alatt jó döntést hozni” – tompán, de lelkesen mondta. Gyorsan hátráltam, gondolatban se kívántam kint lenni a fronton.A nagy beszélgetések alatt feltűnt, hogy sohasem gondol a jövőre. Nyizsnyánszky Öcsi unokatestvérem – Bussa Marcsóka családjából – ugyancsak Ludovikát végzett, megjárta ő is frissen felavatott hadnagyként a frontot, ő is Nyugatra ment az alakulatával, és amikor amerikai fogságból hazaérkezett, megfürdött, átöltözött, Budapestre utazott, beiratkozott a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára. Mire elmúltak a reményekkel teli koalíciós évek és a moszkoviták átvették a hatalmat – csalárdul, a kékcédulás választással, akkor vitték el Karig Sárit Vorkutára –, és elkezdődött Rákosi Mátyás uralma, Öcsi már harmadéves egyetemista volt, hamarosan mérnök a Gépgyárban, a kutya se törődött azzal, hány Szerjózsát pusztított el a háború alatt.Nagyszerelmem halogató semmittevésében mintha nem vette volna észre, hogy odavan a régi haza, a régi létforma. És ezek hiányában mintha engem tett volna élete középpontjába. Lassan tudatosodott bennem, egy felnőtt férfi sorsa nyomja a vállamat. Nem ezt akartam.Egyszer csak a zárdai séta alatt mit látok! Másnaponként a bennlakó zárdisták párban, hosszú sorban, apáca vezetésével jártuk Eger utcáit. Feltűnik Ő a Káptalan utcán női biciklin. Fején világos usanka. Veszettül pedáloz. A hosszú zárdista sort körbekarikázza, akár a birkákat terelő puli. Röhejes. A szovjet front hőse usánkában! És az a hülye bicikli! Majmok karikáznak ilyenen a cirkuszban. A következő, majd a következő és a következő sétán rendre megjelent. Taszított. Jézus! Ez úgy tapad az életemre, akár csiga a bokorra. Ez a taszító hullám megismétlődött nagy Haski síró hüppögése közben.Szakítás után hosszú évekig nem találkoztunk, egyszer mégis. A Corvin Áruházban kis Haskinak vásároltam gyerekágyat, rácsosat, összecsukhatót, és vállamra akasztva vittem, az első emeleti lépcsőn le a földszintre. A gyerek apja kimozdíthatatlanul ült a pauszpapírjai és ceruzái között, meglehet, hogy az évtizedek múltán valóban felépült Budapest Sportcsarnokról álmodozott, megépült bár, de leégett, és mint temetőben, úgy járkált a BS romjai között.Igyekeztem könnyedén lépkedni a lépcsőn lefelé az összecsukott rácsos kisággyal, akárha szórakozásból cipekednék, noha kurvára nyomta a vállam. A lépcső alján széles mosollyal Ő nézett rám. Összefényképeződött bennem hirtelen a terelő pulikutya usánkában, amint veszetten köröz női biciklin a zárdisták körül, minden matrózruha alatt bárány és sárkányfogvetemény. Erre a képre rátelepült a másik kép, a tiszti parolin ragyognak a főhadnagyi csillagok, bal váll felkötve, a ruszki golyót már kioperálták belőle.Levette vállamról a rácsos gyerekágyat, beszélgettünk, mialatt átmentünk a Corvin Áruház földszinti csarnokán. Taxit kerített. Megnyugtatott, hogy kiegyensúlyozottnak láttam. Utoljára. Születésnapomon mindig felhívott telefonon, aztán, sok idő elmúltán nem. Abból tudtam, már nem él.Nagy Haskival sose tértünk vissza a hüppögésre, nem tettük szóvá se ezt, se mást, nem lett kibeszélve semmi. Szürke napok jöttek, nagy Haski felvette régi arcát és régi szokásait. Hideg volt a lelke, belemerült pauszpapírjaiba.Akkor még nem ismertem őt, amikor felvételiztem a Testnevelési Főiskolán. A fizikai tárgyakban nem jeleskedtem. Elbámultam, micsoda sportladyket láttam! Kézilabda kapus az ifjúsági válogatott csapatában a barna copfos Jámbor Margó. Balaton-átúszó bajnok, valamilyen Judit. A két Somos ikertestvérek, jó kosárlabdások, a Materek a test építésére, erősítésére, a sportokra nem sokat adtak, a zárda teniszpályáját is hagyták lepukkanni, csak a merített papíron, a kisbizonyítványon jelent meg, mint „tantárgy” a Rendszeretet, a Jó modor, a Német társalgás után, hogy Tenisz. Se háló, se ütők, se labdák, a vörös salakot szétmarta a nap. A táncot fontosnak tartották, farsang idején Budapestről érkezett a sikkes tánctanárnő, minden divatos társasági táncot megtanított, mozgásművészetet tanulhattunk egy hölgytől, aki egykor Isabella Duncan tanítványa volt, de lehet, hogy tanítványának tanítványa, néptáncot Mater Dorkó tanított tornaórákon, a drága Citrony, ez volt a beceneve, mert olyan volt a mosolya, mint aki éppen citromba harapott.Mégis felvettek, nem a sportteljesítményem, hanem az intelligencia-tesztek miatt, amelyeket Franciaországból akkoriban hozott Mérei Ferenc pszichológus, – Mater Bárány, a félelmetesen igényes tanár, neveléslélektan órán velünk minden tesztet megismertetett, valamennyit meg kellett csinálnunk, ki kellett értékelnünk, mérve az időt, mert külön pontot ért el, akinek frissen járt az agya, gyorsan megfejtette a feladatokat. Líceumba jártam akkor, ám akik gimnáziumba, azok nem találkoztak a neveléslélektannal. Sem a tesztekkel. A TF felvételi szellemi megmérettetésén pontosan ezeket az intelligenciát és más mentális készségeket mérő tesztekkel találkoztam. Villámgyorsan megoldottam, kivittem a felügyelő tanárnak, furcsán nézett rám, mintha valami csodalényt vagy az angyalát látná. A többiek délig elkínlódtak. Mater Bárány félelmetes igényessége, növendékeinek túlterhelése nekem meghozta jutalmát, első lettem a szellemi megmérettetés rangsorában, és ez felülírta gyöngécske sportbeli eredményeimet.Jézus! Mit és mennyit kellett hajszolni szegény testemet! Eszement erőlködést követelt, hogy valamit behozzak abból, amit előző négy esztendőben kellett volna véremmé tenni. Új mozgásformákat elsajátítani, amelyek ráadásul ellentétesek is lehettek egymással, a szertorna és az atlétika mozgásformái, a testi, a lelki tartásai, alaphangulatai, lazításai, feszítései messze vannak egymástól, nekem mindet és annak ellenkezőjét is be kellett gyakorolnom egyszerre és gyorsan. Az állóképességem, a teherbírásom lelki, szellemi téren bírta a tempót, a zárdai tanárok, apácák és világi tanárnők nem tűrtek semmi lustaságot, laza álmatagságot, hajszolva voltunk reggeltől estig, kevés alvással, kevés pihenéssel éltünk, puritánnál puritánabb sovány táplálékon, mert nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk – ez volt az elv. Hanem izmaim, ízületeim, zsigereim nehezen bírták a terhelést, sikoltoztak és fájtak.A TF első két esztendejében nem álmodtam. Ez persze tévedés, mindig álmodunk, csak gyorsan elfelejtjük. Ágyba zuhanástól reggeli felkelésig néhány percnek tűnt az éjszaka. Arra nem hagyott időt a testem, hogy éjszakai élményekre, álmokra pazaroljak egyetlen csepp erőt. Ahogyan olvasni se olvastam akkoriban talán egyetlen betűt se. Én, aki még báró Kemény Zsigmond Zord időkjét is elolvastam, pedig nem volt kötelező, mert Mater Benes valami érdekeset mondott róla.A víz az isteni teremtmények királya. Skorpió vagyok, ennek a csillagjegynek jellemzője a víz. Hatalmas fürdői voltak a Főiskolának, négyszögletes kőből készült kád forró vizében ücsörögni, ez a nagy testi örömök egyike. Meggyötört, túlhajszolt lényemet vigasztalta a víz. Sok energiánk lehetett, mert sokszor táncolni mentünk zenés eszpresszókba, ilyenkor még rövidebbek lettek az éjszakák. Igaz, a menzán annyi kalóriaegységet kaptunk, amennyit a bányász elvtársak. A kommunistáknak fontos, mert önigazolásuk volt a sport, vastagon tápláltak bennünket, miközben a lakosság az élelmiszert jegyre vásárolta, ilyen nem volt még ebben az országban, hogy aratáskor a paraszt uborkát eszik kenyérrel – mondta édesapám –, szalonnája nincs, utolsó szem gabonáját, padlását lesöpörtette Nagy Imre miniszter (a későbbi 56-os hős).Édesapámnak egyetlen lova Baba, a háborús ló. A többit elvitték a ruszkik azonnal, Baba a harctérről sérülten, három lábon kínlódott be az udvarra. Meggyógyítottuk. Megöregedett. Hűséges volt nagyon. Édesapám amikor Mezőkövesdre ment, Baba húzta a sárga hintót, ami elé befogták a ruszkik apámat a megszállás első napjaiban, nem gonoszságból, hanem szükségből, mert a mi lovaink akkor már Berlin felé haladtak a szovjet sereggel; a városból apa hóna alatt két vekni kenyérrel érkezett. Otthon sem volt liszt kenyérsütéshez, a mi padlásunkat is tisztára söpörték.Mégis sok mindent szerettem akkor, a május elsejéket is, amikor a Testnevelési Főiskola válogatott bemutató csapatával felvonultunk. Nem az én szívemhez szóltak a munkásmozgalmi indulók, de lendületes, akaratos dallamukat kedveltem, „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki…”, „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre…”, „Seregek kelnek magas hegyek ormán…”, a mikrofonokban sok egyéb induló is dübörgött. Budáról az alagúton át végig az Andrássy úton (akkor Sztálin útra keresztelték), betyárul hosszan meneteltünk. Búzakék rövidke sort, fehér blúz, a művészi torna nagy fehér karikáival végigtáncoltuk a Dózsa György utat, máskor néptáncos színes szoknyákban, pruszlikokban bokáztuk végig. A lerombolt Regnum Marianum helyén terpeszkedett a tribün, rajta Rákosi, Révai, Gerő elvtársak és társaik. Utána a Városliget pázsitján elnyúltunk, lazítottuk meggyötört lábainkat, sört ittunk és langyos virslit ettünk.Jó volt hazamenni. Aludtam délig, délután és hosszú éjjeleken át. Bussa Marcsóka flegmán fogadta a történelmet. Olvasott. Mostanában Marx és Engelst, apának ezekből kellett vizsgáznia, hogy megmaradhasson állásában.Angyalom – így szólított édesapám olykor. „Angyalom, hoznál egy pohár vizet!” „Angyalom, megkeresnéd a mai újságot, édesanyád elszórta valahol!”Bussa Marcsóka újságot a ház különböző pontjain olvasott, kis padon, a veteményes kertben, amott a lugasban, a konyha sarkában, a ház legkisebb helyiségében, és rendszerint ott felejtette. A rám vonatkozó Angyalomnak semmi köze a nagy szárnyú égi lényekhez. Az őrangyalokhoz sem, akik, azt hiszem, lusták. Különben nem potyogna a létráról annyi ember, akik megigazítják nagy eső után fönn a cserepeket, lent a függönykarnist.Vannak azonban csodálatosak. A hárfázó, gitározó, hegedülő zenekarok szavakkal megfogalmazhatatlan hírt, jó hírt hoznak odaátról. És van Eyck angyalainak magas a homlokuk, egyiket orgona mellé ülteti, mind komolyak és szépek. Huncut, mondhatni pikánsan kéjes arcot vág G. L. Bernini angyala, amint Szent Teréz szívébe bök a hegyes szerszámmal, és a hölgy eksztázisba esik. Károlyi Amy Annunciáció versében arra figyelmeztet:Ha angyalt látsz vendégül,
jól vigyázz,
hol ült és állt és járkált és beszélt.
A helye megmarad:
akár kőben
a levélnyomat.
És minden angyal Gábriel,
egy üzenettel teherbe ejt.
Ezentúl kettős gondban élsz,
hogy megszüljed vagy merre rejtsd.
Ezentúl többé nem vagy egyedül,
és ketten léptek, hogyha lépsz:
a látható és láthatatlan
terhét hordani irdatlan nehéz.
Csak egy a nehezebb,
ha eltűnik.
Csak egy a nehezebb: a könnyűség.Magam részéről hiszek bennük. Égi társaink. Ő, aki ott áll Rómában az Angyalvár udvarán, utolérhetetlen. Mikor a fiatal farkas felidézi alakját, elönti az öröm. Mihály a neve. A harcos, a küzdő, de most éppen mozdulatlanul áll a posztamensén.A hatalmas alvások után otthonról eljöttem, és a TF-re hazamentem. Kisimult az arcom, a bőröm is pihent, belevethettem magam az edzések szorgalmas, gyötrelmes sorozatába. Csak az első két esztendő volt ilyen erős, harmadéves koromra úgy éreztem, behoztam valamennyire a lemaradásomat. A többi év nyugodtabb lesz, ebben biztos voltam. Négy esztendő a Testnevelési Főiskolán sorsom legboldogabb része. Addig soha sehol se éreztem ilyen jóízűnek a szabadságot. Pedig a külvilágban diktatúra és félelem. Apát kétszer vagy háromszor vitte el az ÁVH nagy fekete autója Mezőkövesdre. A rendőrségen faggatták ismeretlen civilek. A környéken élő izraeliták (akik megmaradtak, férfi családtagjaik korábban munkaszolgálatosak voltak) emlékeztek vitéz Mohás századparancsnokra, tanúságot tettek, és hamar-gyorsan kimentették édesapámat a kínos helyzetből.A fényesre hangolt négy esztendő a TF-en azért lehetett olyan jó, mert kalákában éltem. Székely szó a kaláka, közös munkát jelent, amivel megsegítünk valakit. A falusiak ismerik, ha közeleg a vihar, a lekaszált szénát nagyon gyorsan boglyába kell rakni, a talajon szétterülve átázik, felposhad, megromlik. Tollfosztás, a kukoricamorzsolás is kalákamunka.A tornateremben este kezdődött az élet. A szereken gyötörtük magunkat, derűsen. Felemás korlát, páros korlát nem volt a zárda amúgy gyönyörű tornatermében, ott tisztaság és fény volt a linóleumpadlón, de ilyen szerekkel nem találkoztam. Inkább a gólyák, közöttük én, dolgoztunk a vastag talajszőnyegeken és a szereken, újra és újra próbáltuk a billenést, a vállon állást, a kelepet, a le- és felugrásokat kifulladásig, a felsőbb évesek úgy jöttek, akár a klubba. Beszélgettek, társalogtak, szemlélődtek, figyelték a gólyákat, nem kellett kérni se őket, szó nélkül odaléptek egy-egy mazsolához, tenyerüket arra az izomcsoportra helyezték, amit a kezdő még nem tudott bekapcsolni a mozdulat folyamatába, ott hirtelen megnyomták vagy lazán megtaszították, és a test engedelmesen lendült, ahová kellett. A valakin segíteni! Ez volt a kaláka. A fiúk különösen jó segítők voltak, ha valamelyik szeren fenn csimpaszkodott a mafla mazsola, és férfi állt a szer alatt, akkor lehetett bízni, elkap, ha zuhanok. Ugratták egymást a fiúk, hogy a lelkes megsegítésből a csinos lányok többet kapnak, és egyesek potyáznak, tapogatják a lányidomokat. Én talán annyira összpontosítottam a mozgásra, hogy nem vettem észre ilyen potyázást. A kaláka nélkül nem hiszem, hogy begyűjthettem volna azt a sok erőt, készséget, új mozgásformát testembe, lelkembe, amivel még nem rendelkeztem a felvételi idején.A kalákás esték a tornateremben átfényezték a társakat. A felszínes ismeretségek, a haverságok észrevétlenül jófajta barátságokat indíthattak. Mert ha keresztcsontodat, a sacrumot (amely csontod a gerinc alsó szakaszán, kissé intim helyen a két farpofa közelében helyezkedik el, és sokféle mozgásformában igen fontos) valaki meleg tenyerével meg-megtapogatja, az a valaki észrevétlenül közelebb kerül a zsigereidhez.Mohás Lívia (1928) József Attila-díjas író, pszichológus, tanár. Legutóbbi kötete: Arcképvázlat Szabó Magda rejtőzködő személyiségéhez (2018).
Megjelent a Hitel Irodalmi, társadalmi és művészeti folyóíratban
jól vigyázz,
hol ült és állt és járkált és beszélt.
A helye megmarad:
akár kőben
a levélnyomat.
És minden angyal Gábriel,
egy üzenettel teherbe ejt.
Ezentúl kettős gondban élsz,
hogy megszüljed vagy merre rejtsd.
Ezentúl többé nem vagy egyedül,
és ketten léptek, hogyha lépsz:
a látható és láthatatlan
terhét hordani irdatlan nehéz.
Csak egy a nehezebb,
ha eltűnik.
Csak egy a nehezebb: a könnyűség.Magam részéről hiszek bennük. Égi társaink. Ő, aki ott áll Rómában az Angyalvár udvarán, utolérhetetlen. Mikor a fiatal farkas felidézi alakját, elönti az öröm. Mihály a neve. A harcos, a küzdő, de most éppen mozdulatlanul áll a posztamensén.A hatalmas alvások után otthonról eljöttem, és a TF-re hazamentem. Kisimult az arcom, a bőröm is pihent, belevethettem magam az edzések szorgalmas, gyötrelmes sorozatába. Csak az első két esztendő volt ilyen erős, harmadéves koromra úgy éreztem, behoztam valamennyire a lemaradásomat. A többi év nyugodtabb lesz, ebben biztos voltam. Négy esztendő a Testnevelési Főiskolán sorsom legboldogabb része. Addig soha sehol se éreztem ilyen jóízűnek a szabadságot. Pedig a külvilágban diktatúra és félelem. Apát kétszer vagy háromszor vitte el az ÁVH nagy fekete autója Mezőkövesdre. A rendőrségen faggatták ismeretlen civilek. A környéken élő izraeliták (akik megmaradtak, férfi családtagjaik korábban munkaszolgálatosak voltak) emlékeztek vitéz Mohás századparancsnokra, tanúságot tettek, és hamar-gyorsan kimentették édesapámat a kínos helyzetből.A fényesre hangolt négy esztendő a TF-en azért lehetett olyan jó, mert kalákában éltem. Székely szó a kaláka, közös munkát jelent, amivel megsegítünk valakit. A falusiak ismerik, ha közeleg a vihar, a lekaszált szénát nagyon gyorsan boglyába kell rakni, a talajon szétterülve átázik, felposhad, megromlik. Tollfosztás, a kukoricamorzsolás is kalákamunka.A tornateremben este kezdődött az élet. A szereken gyötörtük magunkat, derűsen. Felemás korlát, páros korlát nem volt a zárda amúgy gyönyörű tornatermében, ott tisztaság és fény volt a linóleumpadlón, de ilyen szerekkel nem találkoztam. Inkább a gólyák, közöttük én, dolgoztunk a vastag talajszőnyegeken és a szereken, újra és újra próbáltuk a billenést, a vállon állást, a kelepet, a le- és felugrásokat kifulladásig, a felsőbb évesek úgy jöttek, akár a klubba. Beszélgettek, társalogtak, szemlélődtek, figyelték a gólyákat, nem kellett kérni se őket, szó nélkül odaléptek egy-egy mazsolához, tenyerüket arra az izomcsoportra helyezték, amit a kezdő még nem tudott bekapcsolni a mozdulat folyamatába, ott hirtelen megnyomták vagy lazán megtaszították, és a test engedelmesen lendült, ahová kellett. A valakin segíteni! Ez volt a kaláka. A fiúk különösen jó segítők voltak, ha valamelyik szeren fenn csimpaszkodott a mafla mazsola, és férfi állt a szer alatt, akkor lehetett bízni, elkap, ha zuhanok. Ugratták egymást a fiúk, hogy a lelkes megsegítésből a csinos lányok többet kapnak, és egyesek potyáznak, tapogatják a lányidomokat. Én talán annyira összpontosítottam a mozgásra, hogy nem vettem észre ilyen potyázást. A kaláka nélkül nem hiszem, hogy begyűjthettem volna azt a sok erőt, készséget, új mozgásformát testembe, lelkembe, amivel még nem rendelkeztem a felvételi idején.A kalákás esték a tornateremben átfényezték a társakat. A felszínes ismeretségek, a haverságok észrevétlenül jófajta barátságokat indíthattak. Mert ha keresztcsontodat, a sacrumot (amely csontod a gerinc alsó szakaszán, kissé intim helyen a két farpofa közelében helyezkedik el, és sokféle mozgásformában igen fontos) valaki meleg tenyerével meg-megtapogatja, az a valaki észrevétlenül közelebb kerül a zsigereidhez.Mohás Lívia (1928) József Attila-díjas író, pszichológus, tanár. Legutóbbi kötete: Arcképvázlat Szabó Magda rejtőzködő személyiségéhez (2018).
Megjelent a Hitel Irodalmi, társadalmi és művészeti folyóíratban
