-
Részletek
-
Írta: Staar Gyula
-
Kategória: Próza
Emléktöredékek Vekerdi Lászlóról
Őrzöm ezt a fényképet. A nyolcvanas évek közepén készülhetett. A Kossuth Klubban ülünk egymás mellett, valamilyen előadást hallgatunk. Előttünk, mögöttünk üres széksorok, mellettünk sincs senki. Előre dőlve székre könyöklünk, jobb kezünkkel a fejünket támasztjuk. Mélabúsan figyelünk. Testbeszédünk kísértetiesen azonos. Vajon milyen előadáson szomorkodhattunk akkor, ott, az utolsó sorokban Vekerdi Lászlóval?

Évekkel korábban kerültünk egymáshoz lélekben is közel. Világosan emlékszem arra az őszi napra, 1977-ben volt, amikor beviharzott a kis cellaszerű szobámba, a Gyulai Pál utca 14.-ben lévő szerkesztőségünkben.
– Olvastam a Dirac-interjúdat, nagyon jó, gratulálok! – lelkesedett… Az előzményekhez el kell mondanom, hogy akkor még kezdő voltam, csak néhány éve dolgoztam a Természet Világa szerkesztőségében, és ez volt életem első tudósinterjúja. Igaz, nem akárkivel készítettem, Paul Dirac-kal, aki a kvantumfizika egyik megalapozója volt, élő legenda, akkor hetvenöt éves. Azon a nyáron az Európai Fizikai Társulat Budapesten rendezte meg a nagyenergiájú fizika konferenciáját, amire díszvendégként meghívták a Nobel-díjas világhírű fizikust. Diracot Budapestre elkísérte felesége, Wigner Margit, az ugyancsak Nobel-díjas Wigner Jenő (az egyik „marslakó”) testvére. A folyóirat szerkesztőjeként tőle könyörögtem ki az interjú lehetőségét. Azt tudtam, hogy Dirac közismerten hallgatag, szófukar ember, arra azonban nem számítottam, hogy kérdéseimre tőmondatokkal, gyakran csak yes és no szavakkal válaszolgat. Azért így is boldog voltam, a beszélgetés azután megjelent a folyóiratunkban.
Bővebben: Erdők, könyvek, tudományok