Éltünk messze innen,
ott, ahol a hosszú Nap a
sík Föld
szemérmét is kitakarja¹,
voltunk határt nem ismerve
a tájak urai,
szél szárnyán vitorlázó
sólyom bomolt tollú népe.

Lettünk másokkal dalolva,
mind között egyetlen nemzet.
Voltunk hátranyilazó pogányok,
a mélységes tér határáig
nyergelő harcosok.
S lettünk,
a mindenható bűvös igéit lesve,
keresztények.
Bástyáinkon küzdöttünk
szüntelen
a félhold sebei ellen.
S maradtunk a jós-időkben
minden éhes nép vértestvére.
Ma mégis, a bűnökkel teli
kéregdarab testébe zárva,
élünk idegenként,
hiába szólt,
esküt zúgva az éles élek között,
megszakítás nélküli²
tiltakozó hangunk.
Mikor az ingéből vetkező
jeges alkony
e kopár sziget³ lakóira éppen
ostort villant,
fájdalmas örömöm,
hogy minden hidegen
feltett kérdésre,
eleven büszkeséggel
még szólhat így,
- két rövid szóban -
a válaszom:
magyar vagyok.