Az Idő, az émelyítő jelen,
nyomorúsággal kialkudott életünk
átlép rajtunk.
Két földrész prése közé
szorulva gyulladt szemekkel
várunk a szabadító jelre.

Hitvány alakok
víz alá merítenek,
hogy szánkban öljék meg
őszinte szavainkat.
Enyves ujjaikra ragadnak
szerény álmaink,
s nekünk reggelre
csak a rongyokba burkolt
nappal marad,
Sunyi okosság vijjog,
önzés árad belőlük,
húsunkba kap
szuvas gyűlöletük,
lejárt kronométerük meg
tovább ketyegi régi, utált hitüket.

Mezítláb állunk a modern légben,
üres a zsebünk.

Tél után megint tél jött.
Görbe utcák sugár utak helyett.
Pénzünk temette be eleven testüket.
S mi tátott szájjal néztük őket.

Elég volt a szégyenből!

Miért nem jössz már
Fehér Istennő¹?

Te, aki teszed a jót önmagáért,
fátyladat dobod
a bajbajutottak megsegítéséért,
hallgatsz, ha ínyed is vérzik,
és tüzet gyújt szád, mikor más
némának teteti magát.

A vihartornyok hátán hánykolódunk,
vágyunk mutatója
a sűrű ködben feléd int.

Jöjj el Fehér Istennő!
Trükkök zátonyán veszteglő
életünket vezesd
verseket hullámzó
könnyű szellőn,
a hallhatatlan tengeren át,
a tiszta áramlás erejével,
anyánk földjére!

Hallod fohászunkat Leukothea?

Kössünk csokrot
a fényben fürdő mosolyokból,
tenyereink melegét
adjuk tovább
éledő szívű társainknak,
és kerítsük körbe együtt,
ami a miénk.

...S a hajnal halvány sugarában,
derengeni véljük vitorlánk fölött,
reményen túli reményként,
viharmadár formádat.
2008-2020