Részletek

Írta: Tornai Xénia

Kategória: Mások versei

Oláh Tamás 81. születésnapjára

Hullong az álom, hullong a perc.

Faágkaroddal angyalt ölelsz.

Fejedre őszült minden napod

nyomodban kullog, rajtad tapod.

Bővebben: Angyal

Részletek

Írta: Tornai Xénia

Kategória: Mások versei

Milyen világ ez?! S mennyi kínt jelent,

hogy lelket testtel egybeműtenek,

hogy embersakkot űznek istenek,

és ránk zárták a messzi végtelent.

Bővebben: Janus

Részletek

Írta: Leveles Ibolya

Kategória: Mások versei

ART NOUVEAU

– Borisnak –
századforduló
előtti
lánykám
pajzán témából
született.
Gesamtkunstwerk,
igazi jugendstil,

Bővebben: Leveles Ibolya versei

Részletek

Írta: Oláh Tamás

Kategória: Mások versei

A versek, melyek elhangzottak az Irodalmi Szalon 2025 április 24-én tartott összejövetelén:

HAJNALODÁS

Szürke, remegő csönd,
letiport virágok, fák
sóhajtoznak a szélben,
a feketéllő éj éles
hasadékában kuporgok.

Hajnalodik,
egy ébredő gyermek arcán
természetfölötti béke
tündököl.

Baka Györgyi

A FÉNY AZ ANYAGBAN

A fény az anyagban
percről percre
ölelkezik leesése
testet öltött
fokozataival

minden ponton
teljességgel
odaadja magát
kioltja sugarát

folyton újjászületik
színekké formákká
feltámadásáért annak
Aki elhullatta…

Baka Györgyi

HA MINDEN A SEMMI

A századfordulón született
generáció is nagykorú már,
hallgatva néhányukat
borzongok –
a Földre mi vár.
Gépekre bízva a jövő,
hogy mindenre jusson idő.
De mi az a „minden”,
mire a fiatal vágyik?
Séta asztaltól az ágyig?
Kézben a nála okosabb,
nélkülözhetetlen kütyü:
a technika legeslegújabb,
legjobb, tökéletes vívmánya,
ami egész lényét lefoglalja,
idejét magának kívánja.
Az egyetlen társ, és ami
kiszorít az életből emberit –
a „mesterséges” így figyel,
uralkodik,
és ebből merít.

HEVES HÉV-ES ÉLMÉNY

Hinnéd, ki már nem kölyök, fiatal,
megtanulta a leckét örökre,
miként nevelte iskola, család –
nehogy légyen a világnak ökre.

Éltes férfi lök félre a lépcsőn:
tolakszik, törtet, bár van hely – látszék.
Míg várakoztunk, nem jőve későn,
érezhető volt, sütött e szándék.

A bunkóság korába érkeztünk –
már az élet sem mutat példát.
Ki fog majdan lehajolni értünk,
ha az ifjú egyre több ilyet lát?

Szepesi Zsuzsanna

AZ ÜRESSLG SÚLYA

Egy recenzió margójára

Csöndidőben pendülő élet
meztelen testébe fúródó
szavak. Jelentésük,
miként a madarak röpte
a levegőben, villanás
a tudat felszínén.
Az észlelés fénytörésében
síkot váltó dimenzió –
holtidő. Árnyék-idő.
Elmúlik, lehull.
Csigaívjárat homokszemeibe
ragadt tengerzúgás
a fogantatás előtti ködből.
Nem emlékszem rá, mégis
gyorsuló lélegzettel hallgatom.
Morzejelek odaátról.
Elhordott múltjaim nedvező nyoma
piszokkal fertőzve.
Csillag pettyezte kislányruhámban
táncolok a kiszáradt pillanat
csontvázerdejében.
Hajam kibomlik.
Egy pitypang bóbitáját tűzöm
a rám feszülő végtelenre.
Hosszan nézem, miként próbálja
keresztülfúrni magát a perc szövetén.
Aztán elmúlik, lehull.
Nyolcmilliárd hegyszirtmagány
emberruhában.
Védettmárkaarcok klónjai
néznek vissza reklámmosollyal
a körbefalazott világ
egymást sokszorozó tükreiből.
Szöveggyártásra szakosodott profilok
beeső fényben élesedő kontúrjai.
Betűk. Betűk mindenütt.
A fák ágain szórügyduzzanatok.
A megáradt folyók medrében
mondatok örvényében fuldokló
emberek. Kapálózó karjaik
segítségért esdő felkiáltójelek.
Aztán elmúlik, lehull mind –
tehetetlen vízszintességében
gondolatjellé silányul valamennyi.
Az értelem partjai egyre távolodnak.
Dante megcsúfolt szelleme felett
sasok ragadozó karmaiban vergődik
a gondolat.
A betűk labirintusában egy gyermek
lépked. Mindenségsugár-tekintetében
a teremtéskor meggyúlt csillagok fénye
tündököl.
Teste körül a lét tizenkét síkjának
átlátszó burka lebeg.
Mélyeket lélegzik csendből, fényből
és időtlenségből, melyet még
a szférikus formátlanságból örökölt.
Onnan, ahol áradó egészként
a Mindenség összes létezőjével
a Végtelenen osztozott.
Még mindent tud, bár nem tanult.
Még mindent hall, bár nem fülel.
És ért mindent, jóllehet figyelmét
szétforgácsolja a köveken megtörő
fodrok csobbanása a patakmederben,
az égbolton ébredő fellegek homlok-
ráncolása és a szellő sóhajának
visszhangja saját szívében.
Most egy alakot lát a szavak útvesztőjében,
akit a feje búbjáig beborítanak a betűk.
Hajkoronáját az öntelt fény glóriája övezi.
Körötte derékszögtartású, pirkadatmosolyú
emberek hajlongó áhítata ragyog.
A Gyermek nézi, nézi a fenségként
magasztalt tüneményt,
de nem érzékel csodát.
Szemében a galaxisok tüze
parázzsá hamvad –
az értetlenség homokviharral
szórja tele sűrű pillái közét.
Hirtelen szavak tengerének
harsány tömege zúdul reá.
Az istenalakról lefoszlik betűköntöse,
és feltárul a puhatestű, sápadt való.
Csak a Gyermek látja, és ösztöne
hálóján, mint virradó napfény,
ömlik keresztül a felismerés:
A király meztelen!
Hangja messze zeng. És hallják mindenek.
Mert halljon, akinek van füle.
És lásson, akinek van szeme.
A király meztelen.
És a csöndidőben pendülő élet
pulzáló testében buborékok ébrednek,
és lassú lebegéssel utat találnak
az ég felé a hártyás szárnyú létigék.

Tirnai Xénia

Az "Északi elégiák"  hetedik része.
Hallgatok, hallgatok harminc éve,
Sarki jéggé nőtt bennem a hallgatás,
Árnya bekerít számtalan éjszakán,
Gyilkosan rátör gyertyám fényére.

Anna Andrejevna Ahmatova