Versek

Egy kerek évfordulóra

Őt disztingvált úr
unatkozik,
arcukon sápadt
fénykörök vibrálnak,
lakáj-lapulással
nézik,
hogyan szeletelik,
az asztalra helyezett
furcsa, szabálytalan tortát,
a díszítés rajta a korlát,
mintha körben
formázna hegycsúcsokat
úgy tornyosul,
középen édes vidék lapul,
a kék vonalak
meg akár a folyók,
olyanok,

A magyar küldöttség aláírja a trianoni békeszerződést



„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.

Mit, szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

Sóváran várom,
mikor lebbenti fel végre felhő-fátyla alól,
mint özvegy,
kinek elege van a gyászból,
meztelen képét
az égi láng-arc.

Itt-ott még dér ütötte gyümölcsök
hevernek a csupasz ágak alatt,
de a nedvek
fűben, szárban,
az élni akarás szent hitéből,
mint vigasztaló szavak
áramlanak.
Rejtett erők már a jövőt betűzik,
jóra osztódnak a sejtek,
a fák csupasz vállára
sugarak szőnek zöld-leveles inget.

Görbült hát,
pedálokon
inas lábak,
a hajlított
kormányt
fehérlő ujjak
fogják,
ezüst csíkok
a csúcsos
ércfejen,
pergő
küllők,
egybefolyt
karikák
részeg
zenéje zúg,