Versek

 56 hőseire emlékezve

A nyers szavak szétszabdalták a szűk teret.
Nem árasztott félelem-illatot, szíve
Ez a vörös húsdugattyú, dübörögve

Áramoltatta tovább sápadó vérét,
De nem váltott ritmust, mély sóhaj sem hagyta
El száját. Ujjait se rántotta görcsbe

Megvadult akarata, karja sem lendült
Előre dühében, semmi sem mutatta
A megrendülés gyötrő testi jeleit.

Írogatós kis barátom,
rágalmazhatsz, hisz te voltál
pennával paszulykapitány
tócsa mellett libaváron;
nádszál-vitéz vagy, hajoltál;
élősdi vagy: fagyöngy a fán,
s írócska is minden áron.
Kis nevecskédet hát magad
írd csak le - meg úgy se marad.
1947

Egy rézsút-sugártól
felragyognak a szobában a tárgyak,
s szálló porszemek árnyaiban
a ház egykori lakóinak élete
bomlik ki körülöttem.
Magamon érzem a hajdan benne élők,
a hajszolt szapora szolgák
imádságfélét suttogó leheletét,
hallom a vigaszul zengő asszonyi
énekhangokat, a gyerekek dunyhába
fulladó kacagásait.
A múzeum épülete

 

Nem mondom én, hogy csak kutyabőrös
nemes lehet akadémikus,
- bánatom miatta világgá nem zajongnom,
mert lehet akármilyen szőrös-
talpúnak is tiszte ott - (amint látszik
most azoké a juss;
megszerezték bíz, rossz rongyon és fületlen
gombon.
Hagymás-Mucsa ím most Európát játszik.)