„Mert számomra az élet ennyiből áll: két pólus közötti ingadozásból, a világ két alappillére között ide-oda váltakozásból.” Hermann Hesse

A falvak a legszebbek a déli nyári hőségben voltak, amikor az utcák kihaltak voltak, az akácfák hosszú árnyékot vetettek a házakra, a sikátorokban visszaverődő fény délibábként pislákolt, és mindent a remegő hőség fürösztött – gondolta, miközben álmodozva nyomta az orrát a vonat ablakához. Feltűnt a határ menti falu kicsi vasútállomásának épületén a felirat: Gier. November volt. A falu szélén elterülő hatalmas mezők sötét, fekete földje még sötétebbnek tűnt az alkonyatban. A kis falu széles, párhuzamos utcái a semmibe vesztek. A fehér sávval ellátott vörös színű vonat, amelyen a vasúttársaság két vastag, vörös betűje hivalkodott, lassan zötykölődve begördült a megállóba. Gerd és Edu voltak az egyetlen leszálló utasok. A hűvös esti szél ezen a komor novemberi napon vadul fújt az arcukba. Vonattal érkeztek Gier határfaluba. A falutól távol eső kis vasútállomás elhagyatottnak tűnt, de állt ott két határőr, akik minden érkezőt ellenőriztek. Hová mennek? – kérdezte az egyik meglehetősen fiatal katona, aki khaki színű kabátot és sapkát viselt, vállán átvetett fegyverrel. – Meglátogatni a nagyszüleimet – felelte Edu. A katona kissé gyanakvó pillantást vetett rájuk, de úgy látszott, elégedett a válasszal. Kurtán bólintott, és intett nekik, hogy mehetnek.

Az utcák üresek voltak. Siettek a főutcán lévő házhoz. Ott álltak most a ház mögötti nagy pajtában. Gerd kikukucskált a sarkon. A barátja elbújt mögéje. Hirtelen megragadta a kabátja ujjánál fogva, hogy majdnem a szénapajta padlóján kötött ki. Nagyinak még mindig semmi nyoma sem volt. Valószínűleg a csirkéket etette a pajta előtti szérűn, öt órakor, mint mindig. Érezték az Elli nagymama konyhájából áradó friss süteményillatot. Biztosan megsütötte a finom diós süteményét. Hirtelen mindkettőjüket elfogta a vágy valami édesség után. Edu a sötétkék esőkabátja zsebébe nyúlt. Nem emlékezett, melyik zsebbe tette a csokoládét. Semmilyen körülmények között sem vehette észre őket a nagymama. Titokban osontak be a pajtába. Senki más nem látta őket jönni a vasútállomásról. Sötétség borult rájuk, amely fátyolként fedte a széles, csendes falusi utcákat. A vasúti tisztviselő már becsukta az ablakát. A falu többi határőre nyilván a falu szélén lévő temetőben tartózkodott.

November elseje volt, Mindenszentek napja. Semmiképpen sem akartak elindulni sötétedés előtt. Miért nem egyedül léptem meg? – gondolta Gerd. Edu félős. De nagyszülei voltak a határ menti Gier faluban. Senki sem utazhatott abba a faluba anélkül, hogy ne lett volna jó oka a látogatásra. Csak vigyázz, fiam, nehogy magadra maradj, eljátszva az esélyeidet, mondta neki az apja vacsora közben. Gerd tágra nyílt szemekkel nézett rá. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy hamarosan megszökik. „Holnap lelépek” – suttogta az apjának. Az apja csak nevetett; valószínűleg sosem vette komolyan. Pedig, ha tudná, hogy már régóta eldöntötte: szökni fog! Csak a megfelelő pillanatra várt… Gerd gondolataiba merülve állt a gieri pajtában. Edu ismét megrántotta a kabátja ujját. Nagymamája éppen akkor lépett be a szérűre egy kis vödörrel a kezében. „Kott, kott, kott” – ismételgette trillázva. A kék-fehér zománcozott vödröcskéből egy maréknyi gabonaszemet vett ki, és szétszórta a szérűn. A csirkék kotkodácsolva odarohantak a nagymama szoknyája köré és csipegettek. Abraxas, a vörös kakas büszkén lépkedett közöttük, megelőzve őket. A tyúkok széles ívben kerülték ki, és átrepültek a nagymama válla fölött. Nagymama elégedettnek tűnt; a fejkendője kissé félrecsúszott, hajfonata kilátszott a kendő redői alól, nemes méltóságot kölcsönözve az idős asszonynak. Gerd a pajtából figyelte, miközben Edu felé fordult. A szüleim, gondolta, megrémülnének, ha tudnák, hogy Gierben vagyok, és a sötétedésre várok, hogy átjuthassak a határon. De nem állt fenn annak veszélye, hogy megtudják. Senki sem tudta, csak Edu…

Edu minden reggel pontosan érkezett a munkahelyére. Általában a gyárkapunál várta Gerdet. Ma elkésett. „Gyorsan” – mondta –„menjünk be a műhelybe.” Egymás mellett dolgoztak. Gerd a félautomata CNC-gépen öntötte a kokillákat, fémlemezeket… Már egy ideje mondta a másodvezetőnek, egy magyarnak, hogy úgyis csak rövid időre van itt, mivel meg fog szökni. „Jól teszed” – válaszolta az bólogatva. Gerd ekkor tudta, hogy a szövetségese.

A gyárban lévő raktár üresen hagyva, kitakarítva és lezárva. Semmi nyom nem maradt hátra. A vonat Gier határfalu felé tartott. A vasúti töltésen túl húzódott a határsáv. Akik Gier felé utaztak, a vonat ablakából láthatták a jelzőrakétákkal bevilágított mezőt, a horizont felé hullámzó sötét földet. Se fű, se virág, se fa. Puszta föld, feketeföld, ami máshol olyan termékeny. Nagyapa a vágyakozás földjének nevezte. Sok szempár kalandozott vágyakozva ezen az ismeretlen földön, a horizonton túl abba a másik, ismeretlen világba, amely a vasúti töltésen túl terült el. Azon az éjszakán mezítláb lépett a mezőre. A hideg föld a talpára tapadt. Cipőjét az esőkabátja mellzsebébe dugta. Magával hozott egy pár vastag zoknit, egy üveg vodkát és néhány tábla csokoládét is. Végre nemcsak vágyakozva akarta nézni ezt a sávot, hanem rá is akart lépni. Azon a novemberi éjszakán elkezdődött a menekülésük…

(Fordítás németből: Ruda Gábor)