A téli szünetben meglátogathattam Prágában. Fontosnak éreztem magam, mert mindenki csodálkozott, hogy a szüleim először is megengedték, hogy egyedül elmenjek egy fiatalemberhez, másodszor pedig – ami még nagyobb jelentőséggel bírt –, hogy a vasfüggöny mögé utazzak. Ott persze naponta jelentkeznem kellett a rendőrségen, ami nem zavart, mert Pavel csókjai egyre intenzívebbé váltak. Hét hónap telt el, ment és jött is sok levél, aztán megszállták Prágát. Pavel még aznap este kétségbeesetten felhívott, az ellenállásról beszélt, ezek után az ő kedves arcát kerestem a tüntetésekről szóló minden jelentésben. Semmi további levél, sem telefonhívás. Más gondjai lehettek. Szerelmi bánatomban Hana Hegerovát hallgattam éjszakákon át, azt a kislemezt, amit Pavel adott nekem. Mindig az A-oldalt: Vörös fülű diák jókor / Megígérte nekem akkor / Hogy marad örökké / Szeret mindörökké. Semmi sem tartott örökké fiatalkorom azon éveiben; egyetemre jártam, újra szerelembe estem, dolgoztam és családom lett. Keleti szomszédunk iránti érdeklődésem megmaradt, és összefüggéseket is elkezdtem keresni.

Később gyakran utaztam Csehországba. Újra és újra Prágába, majd Brünnbe, Pilsenbe, Karlovy Varyba, Kladnóba. Eljött az idő, amikor már vízum nélkül mentem, aztán elkezdődött a gyökereim keresése Tachovban, vagy ahogy a nagymamám hívta, Tachauban. Először egyedül mentem, aztán apámmal, végül pedig hármasban: a lányom is csatlakozott. A múlt nyomában az élet ritmusában. A Nagyboldogasszony-templomban kezdődött, édesapám gyermekkorában, a keresztelőjén és bérmálásán. Aztán az egykori gyöngyházgombgyár előtt álltunk, ahol lakott és kiselejtezett gombokkal játszott. Elhaladtunk a piactér oromzatos házai mellett, és az iskolához jutottunk. Egy táblán ez állt: ZÁKLADNĺ ŠKOLA [Alapiskola]. Felváltva fényképeztünk – apám, lányom és én –, három generáció, háromféle érzés. Emlékek és az ismeretlen iránti kíváncsiság. A régi aranyúton jöttünk vissza. Szép elnevezés egy olyan útvonalra, amelyen a középkor óta nemcsak árukat szállítottak, hanem gyakran katonák, foglyok és menekültek is áthaladtak rajta. Apám röviddel a határ előtt elaludt. Talán utána. Pavel soha többé nem jelentkezett. Még mindig szeretem Hana Hegerovát hallgatni. Nemrég találtam rá a YouTube-on: – Csak ne sírj a szerelemtől – énekelte.

(Fordítás németből: Ruda Gábor)

 

Baán Tibor

ÚT

Vadszőlőként zümmögő
jövőnket ígéri a nyár-
hogy röpke mosolygásaink
mézében láng az ifjúság
Akkor is ha vén testruhánk
mögött Jób rejtezik
és meglehet fél a vénség
de attól még kék az ég
A Kékség kétség nélkül
mint hegyvidéki vonatút
elhagyja a múlt tájait
és egyre magasabbra jut