A tagolatlan szürkeségben
tompa csönd remegett.
A tenger kedvelten élt,
a kutató tekintet
beleveszett
áthatolhatatlan titkába.

A több emelet magas,
hatalmas hajótest,
mint változékony
álomkép, váratlanul
bukkant elém.

Egy élénk fuvallat felvonta
a láthatár szakadozott függönyét,
s mint eleven képeslapról,
elémterült
a galambok lepte tér,
a bazilika,
a két oroszlános oszlop,
az alvó Óra-torony,
a palota.

Az ünnepi látványt
a tenger hullámorgonái
tündökölve kísérték. 

Éjszakai hallgatásomat
fénybe rántja
nappalaimra rajzolt valóm.

Éber arcomra jajdul
az öreg bútorokkal teli
unt szoba képe,
és ablakom mögül,
az omló vakolat.

Sikoltva hív, mint ifjút
a tiszta nő büszkesége,
a bennem élő érzés:
bár merre visz,
az álombeli hajó
– fel kell rá szállnom.

A lusta nap egykedvűen
tűrte a lármás, tülekedő
emberek hadát.
A viharvert paloták,
a formák
lázadását mutatták.
Mindenütt
kihalt üresség lakozott.
A parthoz kavargó szenny
össze-vissza csapkodott.
A gyenge lég
döglött halak bűzét
keverte a sós párához. 

Akár az éjjeli lepke,
mely szárnyát rezegtetve,
hiábavalóan próbál behatolni
a tükör csalóka terébe,
többé nem tudtam felidézni
álmaim sóvár vágyát.
Leültem a korlát mellé.
Fejem a szék támláján
hátrahanyatlott. ¹
Mint nyugtalanságom kivetülései
cikáztak a sirályok,
szárnyuk hegyén sziszegett a szél. 

Éles kürthang jelezett,
a hajó lassan elvált
a kövekkel kirakott parttól.
A csillag-járt erő
lassan beterítette a távolságot.
S mint, aki új földrészt keresve,
amit sohase érhet el,
reménykedve mégis hajózik,
a nyugodt tenger, a vágyott éggel,
körülölelt egészen. 

1 Utalás Thomas Mann: Halál Velencében című elbeszélésére.