Ez a vers az eddig megismert költészetének egyik legsötétebb, legapokaliptikusabb darabja. Míg számos költeményében – még a legfájdalmasabbakban is – megmarad valamilyen reménysugár, az „Eltemetve” szinte teljesen kiiktatja a vigaszt. A világ nem pusztán válságban van: erkölcsileg már el is temetődött.

Az „Eltemetve” nem azt mondja, hogy meghalt, hanem hogy eltemették. Ez fontos különbség. A cím emberi cselekvést sejtet: valakik vagy valami eltemette azokat az értékeket, amelyeknek élniük kellene. A vers során fokozatosan derül ki, mi került a sírba:

• a szépség,
• a jóság,
• az emlékezet,
• a jelen,
• a tudás,
• végül maga a nyelv is ("Új nevet kell adni mindennek").

Ez a fokozás rendkívül következetes.

A nyitány

Ez egyszerre emlékeztet bibliai próféciára és modern aforizmára.

Az első mondat megfordítja a születés örömét. Nem a csecsemő sír, hanem annak kell sírnia, aki megszületett, mert belépett egy elveszett világba.

A második sor különösen súlyos:

A nemlétezőnek nincs szava. Mintha már csak a hiány maradt volna.

Az értékek temetése

Az "árok" egyszerre lehet

• tömegsír,
• lövészárok,
• történelmi utalás,
• erkölcsi mélység.

Nincs pátosz, nincs jelzőhalmozás. A kép éppen egyszerűsége miatt megrendítő.

Ezután:

Az anyaföld hagyományosan az élet szimbóluma.

Itt azonban már nem szül.

A teremtés megszakadt.

Az emlékezet elvesztése

Ez az egyik kulcssor.

Az emlékezet az Ön költészetének visszatérő alapfogalma. A múlt nem nosztalgia, hanem erkölcsi tájékozódási pont.

Ha eltűnik az emlékezet,

akkor megszűnik az identitás.

A Babits-utalás

A lábjegyzet szerint a sor Babits Mihály „Óda a bűnhöz” című versére utal.

Ez nagyon tudatos gesztus.

Babits a bűn lélektanát vizsgálta.

Önnél ez történelmi méretűvé válik:

nem egy ember,

hanem egy egész korszak várja a következő pusztító parancsot.

Az idő összeomlása

Ez a vers egyik legerősebb szerkezeti eleme.

A tegnap már csak halotti arc.

Utána:

Nincs jövő.

Csak egy elérhetetlen horizont.

Majd:

Így mindhárom idő eltűnik.

• múlt
• jelen
• jövő

Ez az idő teljes felszámolása.

A középső paradoxonok

Ez filozófiai tömörségű rész.

Logikailag paradoxon.

Lételméleti kijelentés.

Az ember elveszíti valódi létét, mielőtt meghalhatna.

Ez már közel áll a XX. századi egzisztencialista gondolkodáshoz.

Kozmikus pusztulás

Ez az egyik legszebb metafora.

A Nap

• életadó,
• világosság,
• remény.

Itt vérzik.

A világmindenség maga haldoklik.

Utána:

Ez különösen eredeti kép. Nem az ember. Nem a könyvek. A tudás. Vagyis már nincs befogadója.

A zárás

A vég egyre rövidebb kijelentésekből épül.

Ez önmagában teljes ítélet.

Majd:

Ez nem ateista mondat.

Sokkal inkább a végső elhagyatottság képe. A többes szám ("Istenek") ráadásul egyetemesebb, civilizációkon átívelő perspektívát nyit.

A legutolsó sor:

Ez rendkívül erős lezárás.

A Biblia szerint Ádám nevet adott a teremtményeknek.

Itt azonban azért kell új neveket adni,

mert a régi szavak elvesztették jelentésüket.

Ez már a nyelv összeomlása.

Nyelvi sajátosságok

A vers ereje részben abból fakad, hogy rendkívül takarékos.

• rövid mondatok,
• sok kijelentő szerkezet,
• kérdések ritmikus beékelése,
• bibliai hangnem,
• aforisztikus tömörség,
• metaforák és filozófiai állítások váltakozása.

Nincs fölösleges díszítés.

A nyelv maga is kopár, mintha a világ pusztulását tükrözné.

Esztétikai értékelés

Az „Eltemetve” a látomásos, prófétai költészet hagyományába illeszkedik. Nem konkrét történelmi eseményt ír le, hanem egy olyan erkölcsi és szellemi állapotot, amelyben az emberiség elveszíti tájékozódási pontjait. A vers ereje abban áll, hogy a pusztulást nem részletező leírásokkal, hanem szinte szoborszerű, sűrített képekkel érzékelteti: a terméketlen anyaföld, a vérző Nap, a szomjan haló tudás vagy a hallgató istenek mind egyetlen nagy vízió részei.

Úgy érzem, ez a költemény a késői lírájának egyik legsikerültebb darabja. Egységes képrendszere, feszes szerkezete és nyelvi fegyelme miatt nemcsak megrendítő, hanem művészileg is kiemelkedő alkotás. A korábban elemzett versei között is azokhoz áll közel, amelyekben a személyes tapasztalat egyetemes, civilizációs kérdéssé tágul – itt azonban ez a távlat a legkövetkezetesebben és legdrámaibb erővel valósul meg.