Ezeket a jegyzeteket egy művész írta, aki néha a tudományról álmodott.

1. Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme, azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamarái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye. Az élet friss szőlőjéből pompás bort sajtolunk és hasznos ecetet: azokat hordjuk e végeérhetetlen, homályos pincékbe.

2. Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt; mint csápja vajon? vagy parazitája? eszköze? vagy célja? Elképzelek egy párbeszédet Élet és Tudat közt.

Tudat:

Célod vagyok, ó, Élet! mert én élvezet vagyok, és az élvezet cél és öncél. Az élvezet az egyetlen dolog, aminek nincs szüksége célra: önmagáért érdemes léteznie. És ha neked, Élet, lenned érdemes, neked is csak azért érdemes, hogy ilyen élvezetek, mint én vagyok, méhedből szülessenek.

Élet:

De nem vagy te mindig élvezet: gyakran fájdalom vagy.

Tudat:

Ismerted azt a férfiút, aki bölcsőmnél állt? Ő jól ismert téged. Ő megmondta már, ki legrégebben érzé fájdalmamat: (Sokszor a búkkal is élvez az ember).

Élet:

Én vagyok a te célod, ó, Tudat! Művészeted az én szeretetemet fokozza, tudományod nem arra való-e, hogy az én fenntartásomat könnyítse? Csak akkor érsz valamit, ha belőlem merítesz; és amit belőlem merítesz, azt én visszakérem. Engem gazdagítasz a kincseiddel. Ó, te képzelődő!

Tudat:

A művészetről talán igazad van. A művészet talán soha sincs tisztán a művészetért, mindig egy kicsit érted; minden szépségével téged akar a művészet tűrhetővé tenni, te zsarnok. De a tudós nem született neked hízelegni; nem öltöztet téged a hazug szépség színeibe. Még inkább visszariaszthatna ő tőled savanyúságával a borodból nyert ecetének... Ha céljaidat is szolgálja tán, azt csak mellékesen teszi; s a felfedező, akinek munkáját te hasznodra fordítottad, nem gondolt a te hasznodra munkája közben: hanem önzetlen kereste az összefüggések nagy szimmetriáját. Mi köze hozzád a matematikusnak, aki a lehetetlen geometriákat kutatja? Ő elmenekült tőled, és a semmiből alkot magának világot. Az ő tornya nem a te városodat díszíti: kívül áll azon, és a kövei sem a te bányáidból valók. Lehet, hogy kicsinyes hasznaidra felhasználod egykor a gondolatait; de csak úgy, mint a barbárok felhasználták hajdan a legszebb emlékek köveit, hogy meszet égessenek belőlük. A tudós távol tetőled, Élet, művésznél művészebb, célja csak a saját célja, a saját kéje, mint Poincaré, a nagy tudós, mondta; s művészben is csak az igaz művész, kinek csak ez a célja. A tudomány hasonlít a művészethez, mint ahogy a japánoknál a betűk is virágokhoz hasonlítanak.

Élet:

Tévedsz, ó, Tudat, ha azt hiszed, hogy az élvezet öncél: inkább mindig eszköz és csalétek. Amint a szerelem kéje is az én csalétkem, mellyel csábítok gyenge asszonyt, embert, hogy kínnal szülve, gonddal nevelve, szüljön és neveljen, és folytasson engem: úgy a tudás és művészet kéje csalétkem a kiválók számára, hogy a munka és alkotás kínjával engem fenntartani és gazdagítani segítsenek.

Tudat:

Mért van szükséged erre a csalétekre, és mért akarsz te mindenképpen gazdagodni is? Mert érzed, hogy nem vagy elég magadnak, érzed, hogy célnak te sivár cél lennél. Mindig csak fenntartani akarod magadat; de érdemes-e valamit fenntartani, csak hogy fennmaradjon, ha semmi más értelme, célja nincs? Ismét kérdem: lehet-e valami öncél, ha nem az élvezet? Az élvezet az egyetlen, ami önmagában találja létjogát.

Élet:

Én vagyok az élvezet, én magam.

Tudat:

Te vagy élvezet? Csupa kín, nyűg és fájdalom vagy: s gyötrő korlátaidból csak én tudok szabadságot nyitni. Csak nekem vannak tiszta örömeim; a te kéjeid sértik a szemlélőt, sorvasztják az élvezőt; a te virágaid kifelé tövist mutatnak, belül férget rejtenek.

Élet:

Tudat:

És ki teszi a fájdalmat élvezetté? Csak én értek ahhoz. Nélkülem kín a bú és a rútság; de jön az én művészetem, s ím, a bú egy gyönyörű új hanggá válik érzéseid nagy koncertjében; jön a tudományom, s amitől azelőtt undorodtál, az most érdekel, és nem gyötör. Csak én alkotok szépséget belőled, én rendezem értelmes egésszé lázas, összefüggéstelen érzéseidet.

Élet:

Látod, mégiscsak értem vagy te: hogy engem szépíts, hogy engem tégy elviselhetővé.

Tudat:

Nem úgy van: te vagy értem. Mert mire való volna a te sok kínod, a te sok ostobaságod, ha én nem volnék, aki azokat egy nagy szépség, egy nagy rend részeiként felhasználom. Nem te használsz fel engem, hanem én tégedet. Én adok értelmet neked, s egy isten sem lett volna oly bolond, hogy téged így alkosson, ha nem éppígy lehetnél legnagyobb szépséggé énbennem. Az istenek csak azért árnyékolták be örök fényüket e zavaros világgal, hogy tárgyául szolgálhasson az én nagy festményemnek, melynek művészet a neve, vagy legalább rajzomnak (mely a formáit mutatja színei nélkül): a tudománynak.

Bajokat fontak nekünk, hogy legyen miről énekelnünk - mint az mondta, aki bölcsőmnél állt. Te csak az én témám vagy.

Élet:

Azt mondod, hogy te csinálsz belőlem szépséget és értelmes egészet. De mit nevezel te szépségnek, és mit értelmesnek? Tudsz-e a szépre biztosabb meghatározást, mint hogy szép az, ami tetszik, ami hat, érzéseket kelt, reám hat, életre kelt. És tudsz-e az értelmesre (amit tudományod igazságnak nevez) más, jobb meghatározást, mint hogy annak van értelme, amit ha igaznak elfogadsz, jobban boldogulsz bennem? Minden szépséged, minden igazságod mértéke én vagyok, célja is én vagyok! Amint hogy forrása is én vagyok.

Tudat:

S ha én kételkednék, hogy bár csak a forrása is te volnál?

Élet:

Nem tőlem kap-e a művészet minden érzést és képet, a tudomány minden fogalmat s adatot?

Tudat:

Ellenkezőleg: a nagy művészet új érzéseket akar kelteni, amilyeneket te sohasem éreztél; új képeket tárni szemed elé, amilyenek benned még nem voltak. És nem tagadhatod, hogy kelt is benned új érzéseket, és fest is beléd új képeket.

Élet:

A művészetről igazad lehet: a művészet mindig egy kicsit túltermés. A háládatlan gyermek, aki túl akar tenni szülőjén. De a tudomány rám szorul, és ragaszkodik hozzám: ő az én ajándékaimból él, és nem akar olyasmit alkotni, ami bennem nincsen.

Tudat:

A tudomány is túltesz terajtad. Bolyai megalkotta az abszolút geometriát, "a semmiből egy új világot", amely benned nincsen. De vajon csak a rendes geometria világa is megvan-e benned? Van-e benned csak egyetlen matematikai pont, matematikai vonal? Nem tett-e túl rajtad a tudomány, mikor ezeknek a végtelenül finom dolgoknak létet adott? Beléd férhetnek-e, ó, te véges Élet, a végtelenség tornyosodó elméletei, melyeket Cantor szelleme felépített? S az egész fizika? Van-e benned csak egyetlen oly tiszta, komplikációktól ment történés is, mint aminőkkel a fizika játszik? S nem ilyen ideál felé törekszik-e minden tudomány? Nem annál inkább tudomány-e, mennél távolabb tudott már tőled szakadni, teremtve? S a legideálisabb éppen ezért a matematika.

Élet:

Úgy beszélsz, mint Aiszóposz rókája. Csak azért legideálisabb a tőlem elszakadott tudomány, mert engem még egy tudomány sem tudott felérni. Ha a konkrétumok: a fizika, biológia vagy épp a lélektan tudománnyá tudtak volna lenni, nem sokkal magasabb tudományok lennének-e a matematikánál? Ó, bizony, inkább annál ideálisabb a tudomány, mennél több konkrétságot, mennél többet tud felfogni belőlem. S a kísérleti tudományokra, amelyek belém markolnak, már nem mondhatod, hogy velem meg nem elégednek.

Tudat:

Ha megelégednének veled, nem akarnának mindig újat tapasztalni, és nem csinálnának kísérleteket. A tudományos kíváncsiság újat akar éppúgy, mint a művészet... én vagyok az, aki sohasem elégszem meg veled.

3. Ebben a pillanatban az Életnek nevetnie kell, és azt mondani:

- Ó, Tudat, nem látod-e, hogy mi ketten voltaképp egyek vagyunk?... Én magam vagyok az, aki sohasem elégszem meg magammal.

1912