Simonyi Károlyné Somossy Zsuzsával Staar Gyula beszélget

Simonyi Károly az Iszonyú rendet vágtam címmel megjelent, életútját áttekintő beszélgetés végén mondta: „Mindig erőmet meghaladó feladatra vállalkoztam. Feleségem, aki erősen humán beállítottságú, mivel édemelte ki ezt? Amikor belenyugodott, hogy jó-jó, ezt a könyvet még megírja a férjem, de addig én keve-sebbet járok színházba, koncertekre... Egy életen, az egyetlen életen keresztül.” Munkám során számos neves természettudóssal ismerkedhettem meg, készítettem velük hosszabb életútinterjúkat. Megtapasztalhattam, hogy a nagy ember mögött legtöbbször ott áll egy segítő társ, aki leveszi vállairól a mindennapok terheit, utat nyit ezzel a koncentrált szellemi munkához, a sikerhez. Legtöbbször a feleség, aki a saját karrierjét áldozta fel a férjéért. Régóta tervezgetem, hogy a háttérben álló társat is bemutassam, az ő szemével is láttassam a közös életutat. 

Somossy Zsuzsa, Simonyi Károly felesége az irodalomért rajongott. Franciaspanyol–könyvtár szakon végzett az egyetemen, meglehet, a saját jogán is nevessé válhatott volna. Ő azonban mindenben segítette atomfizikus férjét, építette a családot. Most ő a főszereplő, emlékeinek fénykörében láthatjuk családját, férjét, a legendás műegyetemi professzort. A 2008 és 2010 között folytatott sok-sok órányi beszélgetéseink párlata olvasható a következő oldalakon. Akkor már nem élt Kari bácsi és Zsuzsa asszony ikertestvére, Ágnes sem. Azután 2019-ben őt is elbúcsúztattuk. A hangszalagokat pedig őrizgettem, az adósságérzet egyre nehezedő súlyával. Ezt a terhet igyekszem most letenni. Érzem, a munka során egyre növekszik a szeretetem. 

A Somossy család

– A Ki kicsoda? 1994-ben megjelent kötetéből két sort idézek: „Simonyi Károly fizikus, mérnök. Egyházasfalu, 1916. október 18. Nős, 1947, Somossy Zsuzsa. Gyermekeik: Károly és Tamás…” Zsuzsa Asszonyt kezdetként arra kérem, beszéljen a Somossy családról, a szülőhelyről, ahol nevelkedett.

– Gyula, hagyja ezt az asszonyozást, amire nyilván Kari beszélte rá. Szólítson csak Zsuzsának.

– Rendben, úgy lesz.

– Először is nagyon büszkék voltunk a nevünkre. Mindig be kellett mondanunk, hogy a vezetéknevünk végén két s és y van. Bosszantott minket, ha „elkereszteltek” Somlósitól kezdve Solymosiig számos változatban. Apai nagyapám csizmadia mester volt, megörökölte apjától a cégládát. Azután a századforduló nagy iparosodása során a család tagjai vagy vasutasok lettek, vagy kimentek Amerikába. Nagyapám is vasutas lett. Apám, Somossy József volt a legnagyobb gyerekük, Nagyanyám sürgető parancsára papnak készült. Győrben a bencéseknél tanult, a szemináriumot is elvégezte. A szentelés előtt azonban kilépett. Belevaló legény volt, nagyszerű ember, szeretettel emlékezem rá. Beiratkozott a jogi egyetemre és újságírónak ment a győri laphoz. Anyám Körmend környéki gazdag molnár családból származott. Hamar önálló lett, Szombathelyen Mikes János püspök lapjának, a Szombathelyi Újságnak volt szíve-lelke, a kiadó ügyeit intézte. Szüleim ott ismerkedtek meg. Azután kitört az első világháború, Apám bevonult katonának. Kijelentette, nem akar hadiözvegyet hagyni maga után, ha a kedvese megvárja, akkor egybekelnek. Galíciában orosz hadifogságba esett, hat év után jött haza Szibériából. Szerencsére nyitott levelezőlapokat küldhettek egymásnak, és a svájci Vöröskereszten keresztül anyám angol nyelvű könyveket is kijuttatott neki. Apám a hadifogságban a gyorsírást és az asztalosmesterséget is kitanulta. Anyám megvárta, akkorra már megvette a családi házat Szombathelyen. 1920-ban megesküdtek, egy évre rá megszületett Bandi bátyánk, rövidesen mi is, Ági ikertestvéremmel. Apámnak nagy társasága volt, jó barátja volt Grősz Józsefnek, aki sokat járt hozzánk, amikor Szombathelyen püspök lett. Maga most mulat, hogy tele vagyunk főpap ismerősökkel, vallásos háttérrel, a nagy ateista család. 

Különös dolog, hogy Karinak az édesanyja Balics, az enyém Bukics. Mindkettő vend szlovén származású. 

– A Simonyi és a Somossy nevek is összecsengenek. 

– Igen. Anyám sajnos sokat betegeskedett a tüdejével, ami nála állandó fáradtsággal, idegeskedéssel járt, nem tudott jól enni… Mindig vigyázni kellett magára, és főleg ránk. 1939-ben feljött a családunk Budapestre, Anyámnak erősödött a betegsége, Mátraházán ápolták a szanatóriumban, de már nem lehetett segíteni rajta. 1941 februárjában itt halt meg a Szent János Kórházban. Mi abban az évben érettségiztünk Ági testvéremmel. Bandi bátyánkat 1943-ban villamosbaleset érte. Hajnalban jött haza a barátaitól, futott a villamos után, felugrott rá, de visszaesett, koponyaalapi törést szenvedett, rögtön meghalt. Műegyetemista volt, már túl a második szigorlatán. 

– Ezek borzasztó csapások lehettek a Somossy családnak. Hadd kérdezzem kicsit vidámabb dologról. Milyen ikertestvérnek lenni? 

– Ikernek lenni jó. Az életünk nagy ajándéka, miként ajándék a két fiam is. Ágival egypetéjű ikrek voltunk, nagyon egyformák, ugyanakkor ki is egészítettük egymást. Ágit a természettudományok vonzották, engem az irodalom. Másmás karakterek voltunk, ő örült annak, ami nekem jutott, én pedig annak, ami Áginak. Így meg tudtuk élni az élet teljességét. Végül is nagyon helyes kislányok voltunk, ezen kívül semmi különös. Egyformán öltözködtünk, táncestéken ezzel bolondítottuk a fiúkat, az iskolában néha a tanárainkat. Ők éltek a gyanúperrel, ezért nekünk együtt kellett érettségiznünk. Ági nyugodtan bemehetett volna, mondjuk matematikából kétszer érettségizni, nem vették volna észre. Delfi néni, a magyartanárnőnk a banketten elárulta, hogy most sem tud megkülönböztetni minket. „Piros kötény, fekete harisnya, Erzsébet Nőiskola.” 

– Hogyan?

– Budapesten piros kötényben és fekete harisnyában, egyenruhában jártunk a fantasztikusan jó Erzsébet Nőiskolában. Ha úgy alakult, hogy nem tudtam felkészülni valamelyik órára, akkor csak Ágin volt kötény. Amikor lefelelt, utána gyorsan odaadta nekem a kötényt, s ha sorra kerültem, megint ő ment ki. 

– Ejnye, ejnye! Ha már az egyenszerelésről esett szó, nekünk az ötvenes évek végén egyensapkánk volt a kecskeméti Katona József Gimnáziumban, amit kötelező volt hordani. Máig megvan, megőriztem. 

– Ismeri a történetet, hogy Kari nem lépett be a műegyetemi Hungarista Bajtársi Szövetségbe. Szerette, őrizte az Árpád Gimnáziumban kapott diáksapkáját. Amikor beiratkozott a Műegyetemre, tudta, hogy az egyetemisták kék egyensapkában járnak. Ez neki tetszett. Amint megkapta a műegyetemi diákigazolványát, rohant a kijelölt kalaposhoz, hogy a sapkát elkérje.   

– Hol van az igazolása, hogy belépett a bajtársi szövetségbe? – kérdezték tőle. – Még az is kell hozzá? – értetlenkedett.

– Mit képzel fiatalember, hogy csak úgy akárkinek elkészítjük! – kapta a leforrázó választ. Kari nagyot sóhajtott, kiment az üzletből, nem lett neki sapkája. Képes volt lemondani róla. 

– Végül milyen sapkája lett?

– Ő azután kalapot viselt. Nagyon jól állt neki. Sándor bácsi széles, puha kalapját hordta. 

– Milyen Sándor bácsiét?

– A nagybátyjáét, Simonyi-Semadam Sándor volt miniszterelnökét. A háború alatt nagy jövés-menés volt Sándor bácsi villájában. A nyilasok, később az oroszok is mindent kiborogattak, mindent elvittek, a kalap megmaradt. Egy vadászzeke és egy nyári öltöny is. Karinak az lett az első öltönye. 

– Ugorjunk még vissza időben Szombathelyre. Az ottani iskolára, a családi otthonra lennék kíváncsi. 

– A Szombathelyi Leány Líceumba jártunk, amit a fiúk csak szombathelyi liba legelőnek csúfoltak. Német és francia volt a kötelező idegen nyelv, mi Ágival ötödiktől fakultatív latint is tanultunk. Pesten, az Ajtósi Dürer soron az angol volt a kötelező nyelv. Én franciából érettségiztem. A családi házunk egy ötablakos, magasföldszintes vidéki polgárház volt, nagy kerttel. A századforduló után épültek ezek a házak Szombathely parkos övezetében. A házunkat nem szerettem, sokáig álmodtam is vele. Sötét volt, kicsit átjáróház, mert a verandánkon keresztül lehetett bemenni Apánk lapterjesztő irodájába. Ő az MTI tudósítója volt, a Magyar Hirdető Irodának is dolgozott. Írni már nem nagyon tudott, gyermekként meghallottuk, amint mondták a családban: „Papa elvesztette a tollát”.

– Annyira megviselte a háború, a hadifogság?

– Nagyon. Anyánk mesélt arról, hogy Apánk évekig éjszakánként hirtelen felriadt… Fegyelmezett ember volt, mi, gyerekek ebből semmit sem vettünk észre. Fogalmunk sem volt arról, mi mindenen mehetett keresztül. Amúgy nagy latinos volt, mindenkit latinra tanított. A házunkra nem, de családi életünkre nagyon szívesen emlékszem. A karácsonyokra, a mennyezetig érő karácsonyfáinkra, az ünnepvárás hangulatára. Ehhez kapcsolódik egy nagy kiábrándulásom is. Már tízévesek voltunk, nagylányoknak képzeltük magunkat, tizennégy éves korunkban már volt selyemharisnyánk. A babák akkor már nem érdekeltek minket, s akkor karácsonyra a mi líceumi matrózruhánkba beöltöztetett nagy babákat kaptunk. Én akkor egy manikűrkészletet vártam, az volt minden vágyam. A zongoratanárnőnk folyton levágta a körmeinket, ha azok kopogtak a zongora billentyűin. 

– Ki volt ez a szigorú zongoratanár? 

– Kicsi néni, becsületes nevén Pintig Ella. Az édesanyja zongoraművész volt, a legenda szerint egész kis korában elvitte a lányát Liszt Ferenchez zongoraórára. Liszt pedig azt mondta, nem tud vele mit kezdeni, mert még kicsi. Így lett Kicsi néni. Különös vénlány volt, Ágival az ő magániskolájába jártunk. Tizenkét évesen már négykezest játszottunk. A MANSZ egyik teadélutánján – persze maga nem tudja, ez a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a rövidítése volt – a Somossy ikrek játszották matrózruhában Liszt II. Magyar rapszódiáját. Közben az asztaloknál az úri közönség itta a teáját, csörögtek a kanalaikkal, beszélgettek. Mi Ágival sírva fejeztük be, mert úgy éreztük, hogy nem figyelnek ránk. Mutatós volt, ahogyan nehezebb darabokat is előadtunk, mert négy kézzel mindig könnyebb játszani. Tizenegy évesek voltunk, amikor Szombathelyen hallgattuk Bartók Bélát játszani. Minket, a líceumi tanulókat kivezényeltek, így is sok szék üresen maradt a Kultúrház nagyteremében. Akkor még nem volt Bartók-kultusz. Kicsi néninél biztosan nem. Máig emlékezem, hogy a 12. sor szélén ültem, a színpadra sötét ruhában kijött egy különös, nekem akkor öregnek ható ember. 

– Hányban volt ez?

– 1934-ben lehetett. Erősen megmaradt az emlék: Beethoven cselló-zongora szonátájával kezdődött, azután Kodályt játszott, majd a saját művei közül az Este a székelyeknél, az Allegro Barbaro és a Magyar parasztdalok is elhangzottak. Végül a Rapszódiával fejezte be. Megbűvölten hallgattuk, az valami csoda volt! Pár évvel később a délelőtti matinén megjelent egy szép férfi, Mécs László, és szavalta a csodálatos verseit. Mit mondjak magának, meg voltunk őrülve tőle. Ez nekünk olyan érzés volt, mint amit ma látni a rockzenekarok fiatal csápoló lánykáin. Csak mi éppen nem üvöltözhettünk. Kilencéves koromban már Gárdonyit olvastam, egy szép életműsorozatából. Tizenöt évesen pedig Ady rajongója lettem, az érettségim évében már több mint ötven versét kívülről elmondtam. 

– Mi fogta meg Adyban?

– Mi fogott meg? Az „Észak-fok, titok, idegenség”, minden, minden, úgy, ahogyan volt! Nézze, itt van az Ady-kötetem, benne a jelzésekkel. Részben magamnak, részben Fanninak akartam örömet okozni vele, de már képtelen volt arra, hogy hallgassa. 

– A családjukban milyen könyvek voltak? 

 – Apám megtanulta a könyvkötészet mesterségét is. Erre kissé a pénzhiány vitte rá. A nyomdából kilószámra vette a könyvíveket, amiket egybekötött: Móricz Zsigmond, Rákosi Viktor, Szabó Dezső, Somogyváry Gyula könyveit. Utóbbi neki a barátja is volt. Nagy könyvtárának része volt, amit a szemináriumi éveiben gyűjtött össze. Jól emlékszem a saját magának gyönyörűen bekötött Szent Ágoston-kötetre, az első világháború alatt kiadott hadi újságok egybekötött példányaira. 

Beletartozik a mitológiánkba az Áller Képes Családi Lapja elnevezésű hetilap. Dán lap volt, gyermekkorunkban magyarul is megjelent. Képekkel illusztrált érdekes írások, hírek, képregények, fejtörők voltak benne. Apám megrendelte, nagyon szerettük. Amikor a postás meghozta, egymás kezéből szedtük ki. A nagy méretű lap évfolyamait apánk gyönyörűen bekötötte. Kézről-kézre jártak a kötetek, folyamatosan olvasgattuk.

A mi gyerekeink is imádták, rongyossá olvasták. Apám nagy könyvgyűjtő volt, értett hozzá, szerette is. Könyvtárát nászajándékként én kaptam meg Bandi helyett. Teljesen nyitottak voltunk az irodalomra, összevissza faltunk mindent, szüleink nem befolyásoltak ebben. Tizennyolc évesen leltünk rá az igazi irodalomra, nagy élményt jelentett Thomas Mann Buddenbrook háza, a Varázshegy… Akkoriban már megjelentek Huxley könyvei, A vak Sámson, majd A szerelem útjai. Ezeket azután 1970 után elkezdtem eredetiben, németül és angolul is újra elolvasni. 

– Látom a könyvespolcon A lángész és az Istennő elbeszéléskötetet.

– A mellette lévő Márai-sorozat is a hozományomból való. Imádtuk Márait, fölkészültek voltunk rá, azóta is rendszeresen előveszem a könyveit, örülök, hogy most újra divatba jött. Gábor öccsével jó barátságban voltam, tanult nálam franciát. A hetvenes években nagy titokban kaptam tőle kint megjelent Márai-könyvet. 

– Említette egyszer, hogy amikor már Budapesten laktak, gyakran találkozott a Rózsadombon sétáló Máraival.

– Jaj, Istenem, emlékszik erre? Közel laktunk egymáshoz, mert a háború után a Zárda utcába költözött. Mi a Zivatar és a Zárda utca sarkán álló nagy bérházban laktunk, ő alattunk a második házban. Én már nagyon jól ismertem háború előttről, a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika cím alatt megjelent írásait gyűjtöttem, megőriztem. Volt a stílusában valami vonzó, amit ma már, úgy érzem, ha Karinthy tovább él, remekül tudott volna utánozni. Amikor séta közben megpillantottam, ez már a háború után volt, arcán mindig világfájdalmat láttam. Később Illyés Gyulával többször találkoztunk, Weöres Sándorékkal jóban voltunk, mégis messziről elkerültem őket. Soha nem jutott eszembe, hogy bármelyiküket leszólítsam, sem fiatalkoromban, sem későbben. A Pentelei utca végén volt a kisposta, ott laktak Weöresék, a téren volt a gyógyszertár, Sanyi járt oda, elment előttünk, mi feljártunk hozzájuk, Kari nagyon szerette őt. Illyés Gyula meg jött le, ment keresztül a téren a postára. Vigyáztam, nehogy találkozzunk, inkább megvártam, amíg elmegy. 

– Miért?

– Mert rettenetesen zavart volna, ha csak néz rám, s nem azt mondja: „Zsuzsa, örülök, hogy látom”. Esetleg nem jut eszébe a nevem. Hogyan jövök én ahhoz, hogy megzavarjam a gondolataiban, és még emlékezzék is rám! 

– Nem misztifikáljuk kissé túl a nagy íróinkat, költőinket?

– Persze, ez is igaz. Ezt Németh Lászlónál láttam nagyon jól. Szerettük Németh Lászlót. De akkor szerettük igazán, amikor feljött hozzánk a Pentelei utcába, leült Kari helyére, nekidőlt a cserépkályhának. Mi is odaültünk mellé, a kis asztalon tea és apró sütemények, amit nagyon szeretett. Úgy ki volt cserélve! Aranyos volt, édes volt. Kari szerette volna őt bevonni a műegyetemi oktatásba, de ez már egy másik történet. Felesége, Ella imádott összehívni társaságot, igazi vendéglátós volt, az ember soha nem tudhatta, hogy náluk kivel találkozik. Ezek az összejövetelek azonban más hangulatúak voltak. Ella eléggé megosztotta a baráti kört, én azonban tiszta szívemből szerettem őt. Sokáig jártam hozzá, jól megvoltunk egymással, nagyokat dumáltunk együtt. Mindketten imádtuk a férjünket, örültünk, ha közös vonásokat fedeztünk fel bennük. A legfontosabb irodalmi élményemről még beszélnék. 1946-ban, amikor Karival már jártunk együtt, egyetlen programunk Papp Gyének a péntek esti zeneestélyei voltak. 

– Papp György fizikus a Műegyetem atomfizikai tanszékének munkatársa volt, Simonyi Károly idősebb kollégája.

– Igen. A háború után Gyének megmaradt a kétszobás lakása, abban Pócza Jenővel, fizikus kollégájával együtt lakott Budán, a Lenke téren, a mai Kosztolányi Dezső téren. Szobája teljesen körbe volt bélelve könyvekkel. Óriási mennyiségű hanglemezgyűjteményt birtokolt. Egy nagy énekkarnak is a tagja volt. Ezeken a pénteki zenehallgatásokon vagy huszonöt fiatal szorongott Gyé szobájában. Karival egy kanapén ültünk, s ott volt az, hogy Kari néha megfogta a kezemet, ha valamilyen zenemű nagyon tetszett nekünk. Kari is imádta a zenét. 

Egyik nyáron eljött hozzám Gyé, hozott egy könyvet, és azt mondta, Zsuzsa, ezt el kell olvasnia! Ha elolvasta, hozom a következőt. Ez a könyv Proustnak Az eltűnt idő nyomában Swann-kötete volt. Hazavittem, elolvastam Gyergyai Albertnek, későbbi tanáromnak a könyvhöz írt ajánlását: hogyan olvasd Proustot, ne félj tőle. Belekezdtem, és a mai napig Proustot olvasom, állandó jelleggel. 1946 óta, számítsa ki, hogy hány éve, én Proustot olvasok, és soha nem volt lehetőségem, hogy egy nálamnál értőbb Proust olvasóval beszélgethessek. Érti? Pedig iszonyatosan szeretek tanulni! 

– Az egyetemen sem volt erre lehetőség?

– Az egyetemen sem, csak a Gyergyai bácsi. A franciák is úgy vannak, hogy elolvassák az első két kötetet, és aztán köszönik, elég volt belőle. 

– Pironkodva vallom be, hogy én már az első kötet után feladtam. Mit tegyek, ez van.  

– Ha majd nyugdíjba megy és nem kell annyit törődnie a folyóiratával, próbálja meg újra, meglátja, megszereti. 

– Már abban vagyok, csak még nyugdíjasként is húzom az igát.

– Pedig jobban tenné, ha az ilyen beszélgetések helyett Proustot olvasna. Majd kijelölök magának egy-egy részt a könyveiből, s ha azokat elolvassa, meglátja, eggyé válik vele. Amikor 1960-ban elkezdtem a francia–könyvtár szakot az ELTE-n, Kari megvette nekem a párizsi Gallimard kiadó teljes Proust-sorozatát. Akkor már párhuzamosan olvastam magyarul és franciául Proustot. 

– Mi az, ami ennyire Prousthoz köti?

– A hangulata, az emlékezésnek a gyönyöre, a szabad asszociációk gyönyöre. Valami nagy-nagy nyugalmat érzek a Proust-könyvek olvasásakor. Nem vagyok Proust-szakértő, én a rajongója lettem. Belátom, ma már öreg vagyok ahhoz, hogy megvitassam az olvasmányélményemet egy Proust-szakértővel. Nagyon sajnálom. Proust már bennem marad, Isten nevében eltemetnek vele. 

Legközelebb ne felejtse el, hogy Adyra még térjünk vissza. Vele volt sikerélményem. Az érettségin, a szóbelin őt kaptam. 

– Akkor majd Adyval folytatjuk. 

– Jó, és most igyekezzen, mert lekési az ebédet!

II. világháborús emlékek (menekülés, találkozás)

– Somossy Zsuzsát és Simonyi Károlyt a II. világháború vihara sodorta egymás mellé. A Somossy család hogyan élte át a világégés időszakát? 

– Apánk akkorra eléggé eladósodott. Anyánk kétéves szanatóriumi kezelése, bátyánk műegyetemi hallgatósága nem volt ingyen. A háború végén már egyikük sem élt. Érettségi után Ági férjhez ment Mérey Imre tüzértiszthez. Én nagyon szerettem volna továbbtanulni művészettörténetet és esztétikát. A bölcs apám azt mondta, lányom, nekem nincs pénzem ilyen luxus dolgokra, menj el matematika–fizika tanári szakra, arra befizetek. Az nem volt az én világom. Egy évig gyors- és gépírást tanultam, az MTI-hez tartozó magyar Filmhíradónál dolgozhattam. Áginál pedig minden évben jött egy gyerek. 

– 1944 őszén közeledett a front Budapesthez. 

– Apánk, mivel az MTI-nél dolgozott, értesült a friss hírekről. Ági akkor már a két kis gyerekével Hajmáskéren, a férje közelében tartózkodott. Imre egysége a tüzérek műszereit őrizte, felkészülve a Nyugatra menekítésükre. Az októberi nyilas hatalomátvétel után Apám azt mondta, ne maradj itt, Áginak szüksége van rád, itt ostrom lesz. Nem engem féltett, tudta, hogy bátor nő vagyok, nem félek semmitől.

– Ő maradt?

– Hát hogyne! Így azután 1944. október végén Ági után indultam egy csomó cuccal. Decemberben azután az egyik napról a másikra Hajmáskérről menni kellett. A katonaság posztóval bélelt ládákba rakta a műszereket és a konvoj elindult Csorna felé. Mi, a hozzátartozók, civilek szekerekre pakoltuk a holmijainkat, és azon vagy gyalog az első éjszaka Zircre érkeztünk. Nem kényelmes szekéren ülni, én inkább gyalogoltam. Zircen elveszett az anyánktól megörökölt disznóbőr bőröndünk.

– Mi volt benne?

– Egy váltás ruhánk, a pénzünk, Anyánk kevés ékszere és egy kötet, amibe Ágival a legkedvesebb verseinket írtuk. A következő nap Veszprémvarsányig jutottuk, ahol parasztházakban aludtunk. A hajnali induláskor a sötétben égtek körülöttünk a disznóvágások tüzei. Az emberek az oroszok elől mentették, amit lehetett, ölték a disznóikat. 

Albertkázmérpusztára mentünk, ott jól elhelyezkedtünk és várakoztunk. Három hét is eltelt, a szilvesztert ott töltöttük. A majorban azonnal lóra ültem. 

– Hogyhogy? 

– Mindenki elment onnan, de egy gazdatiszt maradt, három csodálatos lóval. Velünk volt Törőcsik Gyuszi, nagy futballista és nagy lovas. Rábeszélt minket a lovaglásra, hogy ő majd megtanít minket. Ágival váltottuk egymást, míg egyikünk lovagolt, a másik vigyázott a két lurkóra. A naplómba leírtam, hogy akkor mi volt az életérzésem.

- Azért ez fantasztikus. Világégés van, menekülnek két kisgyerekkel, aggódnak az ostromlott Budapesten maradt Édesapjukért, és még sok minden másért, ugyanakkor a határszélen, a lóháton szerintem jól érezték magukat.

– Mi az, hogy! Csodálatos érzés volt. Mondtam is Borinak, az unokámnak, aki kilencéves kora óta lovagol, ha az nekem nem három hétig tart, hanem tovább, akkor lovas lettem volna. 

A Csornáról induló vonatszerelvénnyel január 3-án léptük át a határt és indultunk Prága felé. Ott a város melletti üdülőhelyen szállásoltak el minket. Bejártunk Prágába, nagyon megszerettem a várost. Február 9-én már megvolt a helyünk Naumburgban, ebben a XII. századi csodálatos dómmal büszkélkedő kis városban. A férfiak előre mentek, mi később indultunk utánuk február 13-án. A vonatunk Elba völgyében haladt, Drezdához alkonytájt értünk. Ági áthívott hozzájuk a tiszti első osztályú szakaszba, mert onnan jobban lehetett látni a lemenő nap által meg9világított barokk város kupoláit. Amint beértünk a vasútállomásra, rögtön indították tovább a szerelvényünket. Amikor reggel megérkeztünk Naumburgba, már az egész stáb az állomáson várt minket rettegve, és ölelgettek boldogan, mert ők már mindent tudtak, értesültek a Drezdát pusztító éjszakai bombázásról. 

– Akkor ezt éppen hogy megúszták. Nem tudom, Zsuzsa olvasta-e Kurt Vonnegutnak Az ötös számú vágóhíd című könyvét. A szerző hadifogolyként átélte Drezda bombázását, könyvébe ennek élményanyagát is beépítette. 

– Vonnegut világa nem az én világom. Ezt a könyvét azért elolvastam. Elismerem, érdekes pasas, kiderült, hogy az egész családunk tele van a könyveivel.

– Naumburgnál tartottunk. 

– Igen, persze. Gépírni tudtam, Naumburgban katonai írnok lettem. A munkámért ételjegyet kaptam. Az irodából kiláttam a csodálatos Marklatzra, ami Siena terét idézte, de csak enyhén lejtett a közepe felé, körben kétemeletes reneszánsz és barokk házak. Amikor lenéztem, megszédültem a szépségétől. Az igazi középkor ilyen látványának az élménye nekünk hiányzott. A menekülésünk útja alatt lettem felnőtt, ott értem meg. Akkor olyan erős voltam, mint egy kisbika. Kari soha nem vett volna feleségül, ha gimnazistaként ismer meg. 

– Hála istennek, ez már soha nem derül ki. A történetük hogyan folytatódott? 

– Szép napsütéses tavasz volt. Az egyik reggel, amikor az ablakon kinéztünk, a házunk előtt egy amerikai tank állt, a tetején egy sötét bőrű katona ült lazán, és narancsot hámozott. Amikor Ágival a városban járva benéztünk a kaszárnya udvarába, ott egy nyugágyban amerikai katona feküdt, feje fölé napernyőt tartott és olvasott. Mint kivetített képek megmaradtak az emlékezetemben. A naplómba akkor ezt írtam: „Így is lehet háborút nyerni.” 

Az amerikaiak begyűjtötték a német és a magyar katonákat és a tiszteket. Ági férje, Imre Franciaországba került hadifogságba. A fegyvereket is elvették, nekem volt egy flóbert puskám, azt az amerikai altiszt előttem a térdén kettétörte. Bennünket békén hagytak, csak átköltöztettek egy tüzérlaktanyába. Ági nagyobb fia beteg lett, a középfültő gyulladásából agyhártyagyulladás lett, penicillin nem volt, nem lehetett segíteni rajta. A két és fél éves tündéri kisfiú meghalt. Áginak akkor már a pocakjában volt a harmadik kisfia, Zsolt. 

– Szegény Ági, borzasztó lehetett átélnie mindezt. 

– Ne is mondja, a kisfiút én is úgy szerettem, mintha sajátom lett volna. Elhamvasztották, hazahoztuk. 

Szeptember első hetében kihirdették, hogy minden külföldi állampolgár jelentkezzen, egy vöröskeresztes táborba szállítanak minket, ahonnan majd hazatérhetünk. Felpakoltunk a teherautókra, mindenki ráült a saját cuccára. Először egy Luckenwalde nevű, Berlin alatti faluba érkeztünk meg. A falu melletti szép nagy iskolába szállásoltak el minket. Cserépkályhákkal fűthető nagy termekben felfüggesztettünk lepedőket, azokkal választottuk el egy-egy család szálláshelyét. Gyönyörű volt a környék, az iskolát körülvevő fenyőerdőbe gombászni jártunk. Karácsony éjszaka megszületett Ági harmadik kisfia, Zsolt. Ott anyakönyvezték. 

1946. január elején indultunk tovább az elosztótáborba. A teherautón együtt utaztunk Szily József műegyetemi tanár feleségével, Mártával és két kis gyerekével, Ádámmal és Alinkával. A műegyetemi diákokat és professzorokat menekítő vonatot a német határ közelében, 1945 februárjában bombatámadás érte. Márta férje meghalt, ők megmenekültek. 

– Erről nemrég egy dokumentumfilm is készült A menekülő egyetem címmel, Papp Gábor Zsigmond rendezte. Szily József pedig folyóiratunkat, a Természettudományi Közlönyt alapító Szily Kálmánnak az unokája volt.

– Férje halála nagy csapás volt a fiatalasszonynak, de erősnek kellett maradnia, és az is maradt. Sztehlo Gábor evangélikus lelkésznek volt a húga, aki sok-sok gyerek életét megmentette a vészkorszakban. Mártával jól összebarátkoztunk, ő állandóan nézte az Odera melletti Frankfurtba érkező, orosz hadifogságból elengedett félhalott, beteg magyar hadifoglyokat. Ismerősöket keresett. Egy szép nap azt mondja nekem, képzeld, itt van egy műegyetemi tanársegéd a Rózsadombról. Összehozlak vele. Eltelt hat hét, mire december elején a karanténból kikerült a fiatalember. 

A következő történet már kettőnk mitológiájának a genezise. Éppen vasaltam, amikor bejött a szobába Ádám, Márta kisfia és mondja: „Mama kéri Zsuzsa nénit, tessék átjönni, mert itt van Simonyi Károly bácsi Rózsadombról”. Magamra néztem, jól vagyok-e felöltözve. Halványszürke nadrág volt rajtam és kék-fehér csíkos, akkor nagyon divatos angóra pulóver. Átmentem. Jön elém Márta, mögötte áll egy alacsony férfiú katonazubbonyban, amiről levették a jelzéseket. Később tudtam meg, hogy dohányért cserébe szerezte. Belül fehér, kívül terepszínű zubbony volt, 1966-ban temettük el Szabadiban.

– Komolyan? Lemondott róla Kari bácsi? 

– Károly fiunk kis biciklijével együtt temettük el. Kidobni nem akartuk. 

– Tehát ott állt a fiatalember…

– Odamentem hozzá, se köszönés, se semmi, és kérdeztem: – Mikor jött el Rózsadombról? – Múlt év októberében – válaszolta. – Akkor maga nem tud nekem újat mondani! – válaszoltam csalódottan. Otthagytam, leültem Mártával beszélgetni. Ő kissé arrébb a két gyereknek mesélt. Akkor én már nagyon izgultam apámért, szerettem volna megtudni, hogy mi van vele. Amikor kiderült, hogy a fiatalember nem tud semmit mondani róla, már nem is volt érdekes számomra. 

Pár nap múlva véletlenül találkoztunk. Meglátta, hogy állok a sorban gyermekkosztért, odajött, nyakában madzagon egy hosszúkás üres konzervdoboz lógott. Ők abba kapták a kaját, az mindig náluk volt. Beszélgetni kezdtünk, akkor már barátságosan érdeklődtem felőle, én is elmondtam neki a mi történetünket. Kari már akkor is csudálatos ember volt, nagyon bizalomgerjesztő. Itt is tanár úrnak hívták, olyan természetesen. Megegyeztünk, hogy eljönnek hozzánk látogatóba két barátjával, az egyik egy erdélyi fiú volt, a másik egyetemi barát. Megjöttek, gyönyörűen megterítettem, teát kaptak és valami édességet. Megkentünk margarinnal a kenyeret, megcukroztuk, a kályha melegítőjébe betettük, a cukor ráolvadt, úgy ettük. Nagyon elegánsak voltunk, a csíkos szőnyeg, amit itt lát, az rajta volt az ágyon. 

– Hogyan került ez oda? 

– A hátamon. 

– Nem mondja, hogy végighurcolta a háborúban a szőnyeget fél Európán?

– Mi az, hogy! Fenn is van az emeleten egy szép perzsaszőnyeg, majd megmutatom. Az is velem volt. Ezeknek nagy áruk lett volna, hiszen valamiből élnünk kellett. 

– A mindenét! És vissza is hozta. 

– Vissza! Csak a szép bőröndöm tűnt el Zircnél, de sokkal nagyobb kár ért itthon, amikor a barátaim nem hozták vissza a könyveimet. A piros borítójú Adyt.

– Lehet, hogy azon még segíteni tudok. A háborús vendéglátás akkor jól sikerült?

– Jól. Főleg Kari vitte a szót, mesélt a Bolyai utca 13-ban lévő ház kínai kapujáról, családi képet mutatott, amin bátyjával és a rózsadombi nevelőszüleivel voltak láthatók. Furcsa érzésem támadt. Mintha láttam volna már valahol az egymásra hasonlító két fiút. Aztán már tudtam is, hogy hol. A Bolyai utca és az Apostol utca sarkán állt egy kis kápolna, vasárnaponként ők is ott ácsorogtak hátul. 

Kari ezután minden este feljött hozzánk, nagyokat sétáltunk az elcsendesült vidéken. Ezeken a hosszú sétákon rengeteget mesélt, okosan, lélekkel teli, tanul-ságos történeteket. Fantasztikus mesélő volt! Kezdettől imponált, hogy ő atomfizikus, meg az embersége is. Ágival mi hozzászoktunk, hogy mindig nyüzsögtek körülöttünk a fiúk. 

– Majdnem elfelejtettem „a könyvről” kérdezni. Akkor most Kari bácsit idézem: „A lefogyott, beteg foglyoknak egy szerelvényt állítottak össze, a németekkel együtt bepakoltak bennünket, és útnak indítottak: irány először Németország, s utána menjünk haza meghalni. Kísérőink már nem tartottak nagy fegyelmet, az állomásokon leszédelegtünk, élelem után kutattunk. Európa egy óriási szeméttelep volt akkoriban. Romok, kétségbeejtő szeméthegyek és kosz mindenfelé. Szétdobált holmik, köztük sok-sok elhagyott könyv. Nagyon izgatott, milyen könyveket vittek magukkal az emberek a háborúba, miket dobáltak el. Volt az állomások környékén mindenféle: Nietzsche, Spengler, Thomas Mann és érdekes módon sok kotta is: főleg Bach-művek. Én pedig szépen szedegettem belőlük a tarisznyámba. Megérkeztünk az Odera melletti Frankfurtba, itt volt egy úgynevezett »átjátszótábor«, ahol a hazatérés előtt kissé felerősítették a legyengült embereket. Sok, otthonról menekült civil is volt ott családtagjaikkal. Itt ismerkedtem meg egy budapesti leánnyal, ma úgy mondanánk, kékharisnyával, akinek az irodalom volt a mindene. Ott, akkor arra vágyott, hogy Thomas Mannt olvasson. Megkérdeztem tőle, mégis melyik könyvére gondolt. A Buddenbrook-ház című regény után áhítozott. Eredetiben szeretné olvasni? – érdeklődtem sejtelmesen mosolyogva. Bizony, az lenne a legjobb, sóhajtott lemondóan. Kotorásztam kicsit a tarisznyámban és előhúztam egy viharvert, de eredeti Buddenbrookot. Az a lány ma a feleségem. És az a könyv is megvan még.” 

– Gyula! Nem volt szép magától, hogy ezt a kékharisnya elnevezést beírta az interjúba. 

– Kari bácsi így mondta. 

– Akkor sem kellett volna. Különben, ha oldalra néz, ott látja a könyvespolcon azt a kötetet. 

– Akkor az is megérkezett. Zsuzsa és Ági a két kisfiúval hogyan jutottak haza? 

– Januárban elkezdték feloszlatni a tábort. Magyarok sokan voltak, elsők között őket indították haza. Ebbe a csoportba került Kari is. Ági beteg lett, nekünk maradnunk kellett. Az egyik faládánkba összepakoltam Karinak és apámnak is élelmet, ruhaneműt, egy rám bízott logarlécet, könyveket… A ládára nagybetűkkel ráírtam: SOMOSSY. Odaadtam a székely szőttes takarónkat is, hogy az úton ne fázzon. 

Kari megérkezett Pestre, a hidak felrobbantva, de már állt egy ideiglenes cölöphíd, a Manci híd. Apám ezen a hídon ment be reggel az MTI-be, a Sándor utcába. Kari pedig két menekült barátjával ezen a hídon igyekezett Rózsadombra. A vonaton szereztek valami szállítóeszközt, azon tolták Kari ládáját és a bugyraikat.

– Nem azt akarja mondani, hogy a Manci hídon összetalálkoztak az édesapjával? 

– Figyeljen ide! Apám megy a hídon, jön szembe három szakadt katona, tolnak valamit, amin van egy láda az ő nevével, rajta az a székely szőttes, amit még ő vett nekem. Csodálatos apám volt, majd mutatok képet róla. Odalépett hozzájuk és megszólította őket: Uraim! De már nem tudta folytatni, mert Kari közbeszólt: „Ön a Somossy lányok édesapja, ugye?” Pedig nem látott Apámról fényképet. Áginál és nálam sem volt fénykép róla. Így ismerkedtek meg. Apám visszafordult, felmentek együtt a Zárda utcába, Karitól tudta meg, mi történt velünk, hogy meghalt a nagyobb unokája és megszületett Zsolt, hogy miért kellett maradnunk, s mennyire aggódtunk érte. Nekünk volt egy Rozikánk, anyánk második unokatestvérének legkisebb lánya, aki árván maradt. Anyánk magához vette, ő volt a háztartási mindenesünk. Minket is, Ági gyerekeit is nevelte még. Rozika családtag volt. Amikor Kari elment, azt mondta Apámnak: „Józsi bácsi, ezt a férfit elfogadnám vejemnek!” Később már, amikor Karival kirándulni mentünk, szendvicseket csinált nekünk, látogatásakor teát is főzött, amit soha senkinek sem tett meg. Imádta Karit. 

– Végül a Somossy testvérek hogyan jutottak haza?

– Három-négy hét telt el, amikor az újabb csoportba mi is bekerültünk, tucatnyian magyarok. Ági lábadozott a betegségből, szoptatni nem tudott, rejtély, hogy Zsoltot hogyan etettük, pelenkáztuk a hazafelé vezető úton. Álmomban se jöjjön elő, ahogyan Berlinben egyik állomásról a másikra átjutottuk, ahonnan a vonatunk indult. Az állomáson, a külső vágányon már bent állt a szerelvényünk, amikor megérkeztünk a két kisgyerekkel és a csomagjainkkal. Az előcsarnok tele volt civil németekkel. Meglátták a szerencsétlenkedő társaságunkat, kérdezték, segíthetnek-e. Hálásan fogadtuk. Négy-öt ember megfogta a csomagjainkat és vitte a poggyászkocsiba. Többször is fordultak, hogy minden a helyére kerüljön. Egyetlen csomagunk sem tűnt el. Én a német emberekről csak jót tudok mondani. Amikor elindult velünk a vonat, sírógörcsöt kaptam. Sokáig zokogtam. 

– Kari bácsi meg az egyszerű orosz emberek segítőkészségét dicsérte, amit a hadifogságában megtapasztalt. A katonáik pedig ölték egymást. Így megy ez, mondaná Vonnegut. 

(2008. június 10.)

Francia–spanyol–könyvtár szak, Fanni, leánykérés, nászút

 

– Márai volt a magyar írók közül talán az egyetlen, akit én soha nem hagytam el. Amikor az ember fiatal, mindig újat olvas. Máraihoz azonban rendszeresen visszatértem. Érettségi előtt álltunk, amikor az első Márai-könyvet megkaptuk. Emlékszem, az az Istenek nyomában című útikönyve volt. Ágival beleszerettünk Máraiba, eladtuk az arany nyakláncunkat, az árából vásároltuk meg a Révai kiadásában megjelent könyveit. Ott sorakoznak a könyvespolcon. Nagyon szeretem a naplóit is. 

– Máraiban nem csalódik az ember, gondolatait ma is érvényesnek érezzük. 

– Igen, de volt valami, amit lehet manírnak, lehet sármnak is mondani, olyan a stílusa, amit öregkoromban már nem annyira szeretek. Ha olvasom fiatalkori naplóimat, leveleimet, mindig felismerem ezt a márais manírt, rányomta a bélyegét az emberre. Tetszett is, meg…Nem bírtam a küllemét. Nagyon fess, magas ember volt, de szomorú, mindenkit lenéző képpel járkált a Rózsadombon, arcára volt írva: ugyan, mit akar ez a világ? Engem ez bosszantott. A kettő nem jött össze nekem: amit olvastam tőle, s amit láttam az arcán. 

Könyvtáros volt a harmadik szakom. A könyvekkel együtt szerettem a könyvtárat is, de úgy, hogy más ne legyen ott, csak én. A három hónapos gyakorlatomat a Műegyetem könyvtárában töltöttem. Bementem reggel a „Kápolnába”, az egyetem templom jellegű könyvtárába. A felső szinten egy nagy raktárban az építészeti, művészettörténeti könyveket tárolták. Oda beültem, és olvastam, olvastam, amit csak akartam. Paradicsomi időszak volt. 

Kari 1939-től 1944-ig, amikor az egyetemre ment, a mi házunk előtt igyekezett gyalog a villamoshoz, és ott is jött vissza.

– Az igazi megismerkedéshez a világháború kellett, hogy elmenjenek egymás közeléből, a Rózsadombról csaknem ezer kilométerre. 

– Pontosan! Kari minden pénzét, amit tanársegédként keresett, könyvekre és kottákra költötte. A Papp Gyé ugyanúgy. Együtt építgették a könyvtárukat. Szakkönyveket vettek, és Buchgemeinschaft kiadásban német klasszikusokat. Abban az időben ezeket nagyon olcsón adták, a Váci utcában volt a boltjuk. Kari beszélte rá Papp Gyét, hogy lemezeket is vegyenek. Óriási lemezgyűjteményük lett. 

– Kari bácsi hol tartotta a könyvtárát?

– A nevelőszülők kilencszobás rózsadombi lakásában. Karinak 1946-ban minden pénteken kimenőt engedélyezett a Mama, akkor találkoztunk, elkísért Papp Gyé zenedélutánjaira. Szerencsére a Mama botfülű volt, nem szerette a zenét, nem jött velünk. 

– Hogyan zajlottak ezek a zenedélutánok? 

– Papp Gyé szobájában körben ült a fiatal hallgatóság. Ő jámbor, de erőszakos ember volt, ragaszkodott az előre kigondolt programjához.

– Sütemény, pogácsa? 

– Se kaja, se kávé, semmi nem volt! Gyula, 1946-ot írtunk, mindenki éhezett! Kari mindig mellettem ült, nekem ő volt a legfontosabb. Estig tartott a zenehallgatás, kilencre értünk haza. 

Említettem, hogy Papp Gyé adta először a kezembe Proustot. Akkor még rengeteg hely volt a szürkeállományomban. Kari később, amikor már a felesége voltam, és a francia szakot végeztem az egyetemen, megvette nekem a teljes Proust-sorozatot. Ehhez volt egy repertórium, amit a francia tanárnőmtől kaptam meg, ez a francia kiadáshoz tartozott, és oldalszámok szerint megtalálható volt benne az összes szereplő. Számomra mindez egy édes játékot is jelentett. Említettem, mennyire vágytam arra, hogy Proustról hozzáértővel beszélhessek. Később jóban lettünk Kardos Tiborral, de ő Dantéba volt beleesve, Proust nem érdekelte. Az első alkalom, amikor Proustról szakértővel beszélhettem, a második szigorlatom volt, Gyergyai Albertnél. 

– A mester meg volt elégedve Zsuzsa szigorlati Proust-előadásával?

– Nagyon. 

– Szeretném, ha erről kicsit többet is mondana.

– De hiszen ez olyan régen volt, és tudja, az emlékeket megszépíti az idő. Minél régebbiek, annál jobban ragyognak. Nem volt nehéz a szigorlatom, hiszen az egyetem elkezdése előtt már bejártam Gyergyai Albert előadásaira. Nagyon szerettem az öreget. Minden nagyképűség, minden filoszi nyálasság nélkül beszélt, csodálatos kaposvári magyar franciasággal, olyan tiszta egyszerűséggel, olyan szépen, hogy amikor olvastam a Nagyvilágban a finom irodalmi esszéit, oly jó volt ezt visszaidézni. A Nagyvilágot ma is gyakran előveszem, olvasgatom. 1964-től 1990-ig megvan a folyóirat összes példánya. Különben Radnóti Fanni ajánlotta, hogy járjak be az egyetemre Gyergyai Albert előadásaira. Fanni nagyon régi barátnőm, közös francia tanárnőnk volt.

– Mikor ismerkedtek meg Radnóti Fannival?

– 1953 őszén, Olgánál, a francia tanárnőnél. Nála tanultam az egyik délelőtt, amikor kopott félbőrkabátban bejött egy erőszakos arcú, nagyon értelmiségi kinézetű nő. Éppen csak a korbács hiányzott a kezéből. Így nézett ki első látásra Fanni, aki fantasztikusan érdekes nő volt. Bemutatkoztunk egymásnak, a tanárnővel egyeztetett valamilyen időpontot, majd elrohant. Amint az gyakran megesik, egyikünk sem figyelt nagyon a másik nevére. A tanárnő utána mondta, hogy ő volt Radnóti Miklós felesége. Meglepődtem, hiszen apám, amikor 1946-ban hazajöttem, emlegette, hogy együtt dolgozik vele az MTI-nél. PontosabbanFanni nem az MTI szerkesztőségében, hanem a Magyar Rádiónál dolgozott, Ortutay Gyula elnök titkárnőjeként. A Tutussal később mi is jóban lettünk, nagyjából egykorúak a gyermekeink, az akadémiai gyereküdülőben találkoztak is. A KFKI, ahol Kari dolgozott, akadémiai intézet volt. 1957 után azonban már nem kapott a gyerekeknek oda beutalót. Amikor a kérése elutasításának okáról érdeklődött, a titkárságon egy hölgy azt mondta neki: „Professzor úr, az az akadémikusoknak a helye!” Kari akkor megesküdött, hogy ő az Akadémiától soha többé nem kér semmit. Ne felejtse el, amikor majd elmegy, odaadom azt a levelet, amit Kari jóval később, az akadémikus jelölésekor írt az Akadémiának, hogy őt hagyják békében. 

– De nem hagyták. Az Akadémia 1994-ben rendes tagjává választotta, 2000-ben pedig a legnagyobb elismeréseként számon tartott Akadémiai Aranyérem kitüntetésben részesítette Simonyi Károlyt. Kanyarodjunk most vissza Fannihoz. Hogyan alakult ki a hosszan tartó barátságuk?

– Ő is szeretett úszni és evezni. A megismerkedésünk után többször találkoztunk, mindketten a Lukács uszodába jártunk. Ott beszélgetve derült ki, hogy mindketten evezünk. Ezután a Rómairól indulva háromszor-négyszer eveztünk együtt kétüléses kielboattal. Ő különben nagy kajakos volt. Pár órás túrákat tettünk, de nem volt szigetkerülés. Neki kialakult társasága volt, csak akkor mentem, ha hívott, de látszott, hogy szívesen jön velem is. Nagyon tiszteltem, tíz évvel volt idősebb nálam, ez akkor sokat számított. Azután a hatvanas évektől már összejártunk. Nem gondoltam arra, hogy Karit is magammal vigyem, mert tudtam, hogy őt nem kell összehozni senkivel, nem volt társaságba kívánkozó ember. Ha telefonon beszéltek néha, Fanni utána megjegyezte: „Milyen isteni hangja van az uradnak, mennyire szeretem hallgatni”. Ö is estin végezte az egyetemet, a XX. század irodalomtörténetét meghallgatni bejárt két féléven át Gyergyai Albert előadásaira. Ott ültünk egymás mellett hármasban Tóth Judittal. 

– Tehát a francia hozta össze Fannival. Mi volt, ami együtt tartotta kettőjüket?

– Az esztétika, az ízlés. Ö mindenkinek Fifi, de én soha nem hívtam annak. A Fifi számomra egy kutyanév, meg egy elég rossz Maupassant-novella. Nagyon megszerettem Radnóti verseit, annak ellenére, hogy az iskolában mi nem tanultuk. Hogy is tanulhattuk volna 1941-ben? Még utána sem tanították jó ideig. Kari sok szép verssel ismertetett meg, köztük Radnóti verseivel is.

– Kari bácsinak Dsida volt a kedvelt költője, a háborúba is az ő verseskötetét vitte magával.

– Dsida verseit én is megszerettem. De nem vagyok kékharisnya. Nem hiszem, hogy sznobság átérezni Vajda János Húsz év mulva versének belenyugvó szomorúságát: „Mint a Montblanc csucsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél…” Vagy Petőfi Sándor örökszép, Szeptember végén című versét. Hogy megérezte! „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt…” 

Fannihoz kéthetente mentem, az ő akarata szerint. Beszélgettünk, felolvastam neki, mert már nem jól látott. Akkor nyíltunk meg és kerültünk még közelebb egymáshoz. Emlékezés a férjeinkre, a bennük meglévő közös vonások felismerése is összekötött minket.

– Mi volt a közös Radnóti Miklósban és Simonyi Károlyban?

– Ha maga a verseiből megismerte Radnóti Miklós lelkivilágát, Simonyi Károlyét pedig a személyes kapcsolatukból, akkor nekem nincs mit magyaráznom. Mindkettő mély érzésű, szociálisan érzékeny, nehézségeket elviselő, értelmes ember volt. Párhuzamosságot fedeztünk fel az életvitelükben is. Kari a paraszti és a nagypolgári világ párhuzamos megélésében találta meg a helyes utat. A szerzetesnek tervezett gyerekből lett belső indíttatásból nem hívő, tökéletesen szabad ember, aki megőrizte a moralitását. Radnótinak a magyarságát és a zsidóságát kellett összeegyeztetni abban az időben. Ő katolikus ember volt. 

Fannival persze a francia irodalom is állandó beszédtémánk. Ő nehéz természet, s bár jóval idősebb, de az esze gyorsabban forog. Mindig észreveszi, ha valamit rosszul mondok, kijavít, mondja a magáét. Felveszi a telefont, és oroszul vagy angolul beszél, minden nehézség nélkül. Okosan, meggondoltan tud érvelni. Én egészen másfajta típus vagyok, izgatottan lelkesedő, tudom is én, milyen. Amikor az unokáimról mesélek, az őt nem érdekli. 

Feleségül ment a gyermekkori szerelméhez. Kilenc évig éltek együtt, ezalatt Fanni reggeltől estig dolgozott. Ő azt mondja, hogy kellett a pénz. Filléres gondjaik voltak. Fanni a költészet áldozata. Okos, érző lányként a költészetet már agában hordozta, amikor Radnótival összejött. Élete a Radnótié volt és az övé is maradt. Lehet, hogy nem ő hozta az áldozatot, de áldozat lett. Legközelebb, ha megyek hozzá, erről beszélek majd neki. – Hagyj békén, ne beszélj mindig rólam! – tiltakozik ilyenkor, de azért boldog, ha őt kielemzem. 

Ha éjszaka felriad az ember, és felteszi magának a kérdést: Igaz, hogy egy csodálatos feleség voltam? Teszem fel magamnak a kérdést én is. Egy frászt voltam!

– Ha Radnóti túléli a vészkorszakot, ők együtt maradtak volna? 

– Ezt a kérdést nem tettem fel, de azt már mondtam neki: – Gondold bele uradat a Rákosi-időszakba. El tudod képzelni, hogy ő ebbe nem hal bele? Hogy köztetek nem okozott volna törést az, hogy nem azonosan vélekedtek az akkor történtekről? Fanni mai napig állítja, hogy ő kommunista. 

Ezzel akkor készen vagyunk, ugye?

– Igen, de az elmondottakhoz hozzáfűznék valamit. A múlt évben, 2007-ben Somossy Zsuzsa és Simonyi Károly elsőszülött fia, Károly (Charles Simonyi) orosz Szojuz TMA-10 űrhajón érkezett a Nemzetközi űrállomásra, és ott töltött két hetet. A magával vitt, grammra kiszámított poggyászában ott volt Radnóti Miklós Nem tudhatom… című verse, amiből néhány sort felolvasott a vele létesített rádiókapcsolat során, amikor az űrállomás Magyarország felett átsuhant. Őt idézem: „Radnóti Miklós özvegye, Fanni 1953-tól családunk közeli barátja. Radnóti verséből ezeket a sorokat terveztem felolvasni: »Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.« A stopperórám segítségével rögtön meg is állapítottam, hogy mire a három verssort felolvasom, az űrállomás 100 kilométert repül – mondjuk, a Balatontól Budapestig.” 

Térjünk akkor most vissza Zsuzsa Kari bácsihoz fűződő kapcsolatához.

– Bevallom, volt bennem félelem. Félelem attól, hogy megfelelek-e az elvárásainak. Kari erősen vágyott családra, de nem tudhattam, hogy nekem lehet-e gyerekem. Azt előre nem lehet tudni.

– Ez a félelem hamar elmúlhatott, az pedig azonnal látszott, milyen jó szellemi partnerek.

– Igen, az hamar kiderült, hogy jól nevelt úrilány vagyok, a zene és az irodalom iránti vonzalmunk is közös. Akkor most rögtön elmondom, milyen félelmeim voltak. 

 

Mi a háromnapos nászutunkat Papp Gyé kétszobás lakásában töltöttük. Ő és társa elutaztak, kölcsönadták nekünk. Az első nap kezdetén elmentünk a ciszterek templomába. Mi a frásznak, nem tudom, nyilván Kari nem akarta megbántani a szülőket.

– Mikor volt ez?

– Az egyházi esküvőnk 1947. október 4-én, a polgári egy héttel korábban.

– Az esküvőt hogyan ünnepelte meg a család?

– Mama nagy villájában jöttünk össze, Rozika készítette a családi vacsorát. Az persze olyan 1947-es vacsora volt. Apámat boldognak láttam. A felesége és a fia elvesztése óta először tudott felszabadultan örülni. A társaság apám abádszalóki rokonságától kapott finom Tokaj-hegyaljai borokat iszogatta, Kari a friss, a 16 milliméteres filmfelvételeiből vetített nagy sikerrel.

 – Édesapja megnyugodhatott, lányai jó kezekbe kerültek.

– Apám első találkozásukkor megszerette Karit. Később sokat dolgozott neki, kéziratait, korrektúráit javította. Apámtól nászajándékként megkaptam a csodálatos, három kötetben kiadott Isteni színjátékot, aminek Kari iszonyatosan örült. Zsuzsával együtt egy gyönyörű Dante-kiadáshoz is hozzájutott. Várjon, megmutatom! 

Visszatérve a nászutunkra, az első reggel, a templom után felmentünk a Sashegyre. A szép őszi napon nyári kosztümben voltam. Említettem már magának, mennyire imádtam Kari allegorikus hegyi beszédeit. Séta közben a következőket mondta nekem: „Tudod, el kell, hogy mondjam neked, én végül is egy nagy szövetségnek a tagja vagyok. A szövetség engem kitanított, elvégeztem az egyetemet, teljes világi pozíciót adott, hogy családot alapítsak a »főnök« állandó távoli felügyelete alatt. Nincs más igényük, tegyem tisztességgel, amit elkezdtem, egy dolog van csak kikötve, hogy bármikor visszahívhatnak.” 

Én ezt szépen meghallgattam, s azt gondoltam, nekem a papír a házasságunkról már a kezemben van, sok bajom nem történhet.

– Nem kérdezte meg, hogy mire vonatkozik ez a képletes beszéd?

– Mondom Gyula, meghallgattam és sétáltunk tovább. Utána erről soha többé nem beszéltünk. Én nyugodt voltam. Ha el akar menni, elmegy. Érti?

– Na, de Kari bácsi soha nem akart elmenni.

– Dehogynem!

– Komolyan?

– De nem máshoz! Meg akart halni.

– Az egy nehéz időszak lehetett.

– Csillebérc után volt, 1957-ben.

– Amikor 1956-ban megválasztották a Központi Fizikai Kutatóintézet forradalmi bizottsága elnökének, és ezért távozni kényszerült?

– Igen, akkor azt mondtam Karinak, vége az életünknek, vége az egzisztenciánknak. Te eddig tartózkodtál mindenféle politikai szerepvállalástól, a tudománynak, az oktatásnak éltél. Most pedig kiléptél ebből a szerepedből.

– Bocsánat, de szerintem nem lépett ki abból. A forradalmi bizottság elnökének is azért hagyta magát megválasztani, hogy az intézetét védje. Nem lobogtatott zászlót. Még mindig a félelme jár a fejemben. Elnézést, hogy visszatérek rá. Ez sokáig tartott? 

– Igen.

– De miért?

– Hogy nem vagyok méltó…

– Jaj, nem!

– De, pontosan erről van szó.

– Uram isten, hiszen a mindennapok bebizonyították, hogy ez nem így van. Nem tartottak volna ki egymás mellett…

– Nem érti, Gyula? Karinak ez az aszketikus, lemondó, erősen szociális érzékenységű természete, a nagyon nagy akaratereje, nagy munkaképessége, hogy közepes dolgokba nem ment bele, azok nem érdekelték. Amellett van egy felesége, vagyok én, aki ennek az ellentéte. Én közepes vagyok, és ebben minden benne van.

– Na, de…

– Ne szóljon közbe! Közepes nő vagyok. Közepesen zongoráztam, igaz, Kari boldog volt vele. Akár sportban, akár másban kimondottan amatőr típus voltam. A dolgokat szerettem a könnyebbik oldalukról nézni. Fontos volt, hogy nekem, ugyanolyan perzsabundám legyen, mint a másik professzor feleségének Sopronban, nem bántam, ha huszonöt évesen méltóságos asszonynak szólított a drága Boleman Géza bácsi, aki ezt így szokta meg. 

Nagyon jól tudom, milyen vagyok, hol vannak a határaim. Ha kilépek ebből, attól félek, hogy nevetséges leszek. Ha nem lépek ki a határaimból, akkor meg butának érzem magam. Szóval egészen más vagyok, mint Kari. Ő magányos ember volt, magának élt, nem adott le a tulajdonságaiból, amik nem voltak mindenben kedvemre valók.

– Akkor most hagy mondjam el én is, hogy erről mit gondolok. 

Először is Simonyi Károly feleségét semmiképpen sem nevezném közepesnek. Különben is, ez nézőpont kérdése. Hol van a kezdőpont, és hol a végpont, mikhez viszonyítok? Meggyőződésem, ha Kari bácsi mellett nem ilyen asszony áll, nem jutott volna ilyen magasságokba. Kérdés, hogy át tudta volna-e vészelni élete kritikus szakaszait, ha nem Zsuzsa a támasza. Gondoljon a két tehetséges gyermekükre, hogy ők mire vitték! Mindezekhez ketten kellettek.

– Szép, amit mond. Az igazi az az ötvennégy év volt, amit együtt töltöttünk, mert a többi most már csak ráadás. Nyugodtan elmehettem volna Karival, mint ahogyan az utolsó éveiben számítottunk is a halálra, beszéltünk róla. Mondtam neki, Karikám, csinálj valamit úgy, hogy együtt haljunk meg, de én ne tudjak róla. Én gyáva kukac vagyok.

– Nem is tudom, hogyan jutottunk el ide a házasságkötéstől, pedig arról még kérdezni szerettem volna.

– Azt még nem is mondtam, hogy a Papp Gyé lakásában töltött „nászút

– Egyházasfaluba? Repülővel?

– Szombathelyig mentünk repülővel, onnan vicinálissal Egyházasfaluba. Akkor ismertem meg a családot.

– A leánykérés hogyan történt?

– Erre pontosan emlékszem, 1947. június 6-án kérte meg a kezem Kari. Esti sétánk után, a Zárda utcai lakásunk előtt végre kinyögte, hogy hozzá megyek-e feleségül. Akkor én nem azt válaszoltam, hogy boldogan, na, végre, hanem azt mondtam neki: „Most már csak Ernőnek kell hazajönni.”

– Kari bácsi hadifogságban lévő testvérének.

– Akiről még semmit nem tudtunk. Kari akkor jól keresett Bay Zoltán atomfizika tanszékén és az Egyesült Izzóban, ő tartotta el Ernő családját. A leánykérés után elváltunk, ő a Bolyai utcába indult, én otthon felriasztottam a családot, apám kijött a szobájából, és a hírt meghallva azt mondta, erre innunk kell. Koccintottunk, Ági, Imre, Rozika, apám, mindenki boldog volt. Fél óra múlva csengett a telefon, Kari szólt bele: „Megjött Ernő.” Találkozhattunk volna vele, ha a Zárda utca felől megy haza, de a hadifogságból legyengülten megérkezve nem a meredekebb utat választotta, inkább kerülőt tett.

Kari azután feljött apámhoz, és annak rendjeódja szerint, minden felhajtás nélkül, tisztességgel megkérte a kezem. Elővettem apám régi cilinderét, és mondtam Karinak, hogy ezt vedd a kezedbe leánykéréskor. Ezen apám és Kari is megütköztek, hogy ilyen komoly, és egy étre szóló döntéskor hülyéskedem.

– Ez nekem nagyon tetszik! Szimpatikus, egészséges lélekre valló cselekedet. Legközelebb majd a soproni éveikkel folytathatnánk.

– Jézusom! Még csak ott tartunk?

(2008. június 28.)

 

Sopron

„Sopronban 1948-1952 között dolgoztam, ahol Tárczy-Hornoch Antalon kívül olyan világszerte ismert szakemberek oktattak, mint Boleman Géza, Verő József, Mika József és mások. Budapestről érkezvén is azt éreztem, nagyon-nagyon rá kell kapcsolnom, ha méltó akarok lenni a karon végzett munka színvonalához.”

Simonyi Károly (1986)

– Hogyan kezdődött a soproni kalandjuk? Annyit tudok, hogy Simonyi Károly a vonaton találkozott Tárczy-Hornoch Antallal, a soproni egyetem neves professzorával. Ő beszélte rá, hogy pályázza meg egyetemük fizika-elektrotechnika tanszékének vezetői állását. Boleman Géza tanszékvezető ugyanis nyugdíjba vonult.

– 1947 nyarán már menyasszonyaként gépeltem le Kari pályázatát. Ez volt az első munkám neki. Szépen elkészítettem, meg volt vele elégedve. Előjött ugyanakkor a szarkasztikus természete, amit időnként nehezen iseltem. Nagyon kritikus volt mindenben. Jaj, de jó, mondta, nagy dolog, hogy olyan feleségem lesz, aki tud gépelni, nem kell a sógornőmnek siránkozni ezért.

– Akkor már mindketten tudták, hogy összekötik az életüket. Zsuzsának mi volt a véleménye a Sopronba költözésről?

– Az alapmotívum, hogy Kari miért készült vidékre: tudja jól, hogy a fiatalemberek idővel igyekeznek elszakadni a családtól. Jóval később Károly fiunk elmenetele nem volt számunkra újdonság, hiszen az apja is exodust csinált, amikor lementünk Sopronba. Kari ott hagyott az Egyesült Izzóban egy komoly, jól fizető állást. A háború utáni időszak kedvezett a fiatal tehetséges kutatóknak. Kari ott állt teljesen tisztán, és a feje tele volt  csodálatos dolgokkal. A politika rövidesen kezdte átitatni a tudomány területeit is.

– Úgy emlékszem, kezdetben csak lejárt Sopronba a hét bizonyos napjain.

– Persze, még egy ideig a Mamánál laktunk Kari testvérével és annak feleségével együtt. Mama igazi anyakirálynő volt, két beosztottja pedig mi, a menyei. Apjával, Sándor bácsival csak latinul beszélt, legszívesebben minket is úgy teremtett volna le, ha értjük, mit mond. Később kiderült, hogy franciául is egész jól beszél.

– Kemény hölgy lehetett a Mama, a Simonyi testvérek nevelőanyja, az egykori miniszterelnök, Simonyi-Semadam Sándor lánya.

– De még mennyire! Ez arisztokratikus keménység volt, kulturáltsággal, felsőbbrendűségi tudattal párosulva. Fantasztikus nő volt!

– Kezdem érteni a Sopronba költözést. Önálló életre vágyás, új otthonban.

– Pontosan ez volt az alapja. 1946-ban, 1947-ben még nem volt kommunizmus, Karinak több lehetősége lehetett volna: Debrecen, Szeged, Kolozsvár, az ottani egyetemről akkoriban jött fel Gombás Pál. Szóba jött egy külföldi álláslehetőség is. Jóban voltunk Pubiékkal, bocsánatot kérek, Hajós Györggyel és feleségével. 1947 elején azzal jött Gyuri, hogy Massachusetts állam egyik egyetemén keresnek matematikusokat, fizikusokat, mérnököket, és ezt meg kellene pályáznunk. Fiatalok voltunk. Elgondolkoztunk ezen. Azután letettünk róla. A soproni meghívás tehát jókor jött, és Kari ott a szülőhelye, a másik családja közelében lehetett.

Jól emlékszem 1947 decemberének napjára, amikor megtudtam, hogy gyermekünk lesz, és ugyanezen a napon érkezett levél Sopronból. Rohantam ki Karihoz az Izzó laboratóriumába a jó hírrel és a levéllel. Nagy volt az örömünk. A levélben Tárczy-Hornoch Antal arról tájékoztatott, hogy a kari ülés elfogadta Kari pályázatát. Ezt írta: „Arra kérlek, ha meg tudod oldani, a februári előadásokat már neked kellene megtartanod”. 

Kari ezt elfogadta, vonattal járt Sopronba, minden héten három napot ott töltött. A Mama ragaszkodott hozzá, hogy minden második alkalommal ő menjen ki elé az állomásra. Mama mindkét fogadott fiát egyformán szerette, de Karit különösen, mert ő volt mellette, amikor 1941-ben meghalt Misi bácsi, a férje

A Magyar Közlönyben 1947-ben megjelent Kari kinevezése egyetemi tanárrá. Így volt írva, nyilván a születési adatok alapján: Simonyi (Semadam) Károly.  Ernő, Kari testvére sorban állt a közlönyért, és hallotta, amint az egyik ügyvéd, aki már megkapta és olvasgatta a lapot, azt mondja a többieknek: „Nézzétek, ezzel a névvel Magyarországon még lehet valaki egyetemi tanár!”

Amikor Károly megszületett, az apja már tanszékvezető egyetemi tanár volt.

– Leköltözésük Sopronba hogyan történt?

– Sopront gyerekkorom óta jól ismertem, a költözést boldogan fogadtam. Nyáron a Mama járt le Karival házat keresni. Várandós voltam, nem tartottam velük. Ezen a nyáron disszidált Bay Zoltán, és a Sopronban tartandó ismeretterjesztő előadását munkatársára hagyta. Kari atomfizikáról tartott előadásának óriási sikere lett, írtak róla, megszólították az utcán, gratuláltak neki. Jó soproni belépés volt ez számára.

A Mamával novemberben vásárolták meg a soproni házunkat a Lövérekben.

– Hogyan sikerült megvenni a házat?

– Sándor bácsi halála után, még az államosítás előtt Mama eladta a Bolyai utcai villát, abból volt rá fedezet.

– Milyen volt a soproni ház?

– Egy az egyben olyan, mint amilyenben én születtem Szombathelyen. A vidéki városok jellegzetes, magasföldszintes, sokablakos, utcáról nyíló gangos, udvarra kimenő verandás polgárháza.

– Akkor ez a soproni ház tetszett Zsuzsának.

– Dehogyis tetszett! Gyula! Nem, nem! Nem volt hangulata a háznak, mint ahogyan a szombathelyinek sem, amit anyánk a megmaradt hadikölcsönből vásárolt. Nem tetszett a soproni ház. Úgy éreztem, hogy ezzel a házzal a Mama megint beleszólt az életünkbe. Én egy háromszobás, fürdőszobás modern, kellemes lakásra gondoltam, olyanra, amilyenekben a barátaink is laktak. Nem akartam családi házat óriási elhanyagolt kerttel, kilencven méteres utcai járdával. Tudja, mit jelent az? Egyikünk sem volt kertész.

– Idő sem volt rá, hiszen Kari bácsi tanszékvezetőként nyakig lehetett a munkában, a részecskegyorsítót is akkor kezdték építeni, a kisebbik fiuk, Tamás akkoriban született…

– Persze hogy nem volt ideje. Reggel bement az egyetemre, hazajött ebédelni, azután visszament. Ő nem az a fajta ember volt, aki a híres Horváth bácsit, az egyetemi technikusát vagy az altisztet, a Ferencet bármilyen magánjellegű segítségre megkérje. Sopronban nem volt telefonunk. A közeli Egyházasfaluból a legváratlanabb időben állított be hozzánk a család valamelyik tagja. Így jött egyik nap Kari édesanyja is, nagy kosárban kiscsirkéket hozott, egy kotlóssal. Tudja, hogy mit jelent ez?

– El tudom képzelni. Tényleg, kotlóst is hozott?

– Persze. A csibékkel valakinek kellett lenni. Nem beszélve arról, hogy a csibék mellett még kiskacsák is voltak.

– A mindenét! Mit lehet ilyenkor tenni? Ilyen ajándékot megsértés nélkül nem lehet visszautasítani.

– De Gyula! Nem az Édesanyánk volt a hibás, ő ezzel Karinak örömet akart  okozni, és neki azt is jelentett. Egy darabot kapott a szülőfalujából. A kertünkben bukszus bokrokkal szegélyezett három hosszú út között hatalmas nagy sárgabarack és körtefák álltak és egy romos üvegház. Abban Kari összeállított nekik deszkákból egy zárt, biztonságos helyet. A csibék azután szépen megnőttek, és lassan el is fogytak. A kacsák megmaradtak. Azokat késő ősszel az egyik éjszaka a menyét elpusztította. Kari akkor elszaladt Róth Gyuszi bácsihoz, aki erdőmérnök volt, együtt tanítottak az egyetemen. Tőle kapott egy lecsapódó ajtójú csapdát, amit kitettünk a kertbe. Kacsáknak már híre-hamva sem volt, de a csapda még tavasszal is kint állt. Egyik nap kis Karival látjuk ám, hogy a csapda bezáródott. Odament és felemelte az ajtózárt. Hatalmas macska ugrott ki belőle.

– Kari bácsi keskenyfilmes felvételeket is készített akkoriban a családról, a gyerekekről. Úgy emlékszem, ott feltűnt a soproni kert is. Ezekből rövid pillanatok a róla készült portréfilmbe is bekerültek.

– Jó lenne ma a családdal, Lizával együtt megnézni ezeket a felvételeket. Kiskari, a férje hároméves lehetett ezeken a képeken, új cipő van rajta, akkor kapta. Beszélek hozzá, nem látszom a felvételen, a hangom sem hallani a némafilmen, ő lehajol visszamosolyog, mond valamit. Képzelje el, pont olyan, mint ma!                 

– Zsuzsának milyen volt a kapcsolata Kari bácsi édesanyjával?

– Nagy-nagy beszélgetések folytak azokon a ritka alkalmakon, amikor lementünk Egyházasfaluba két-három napra. Hely mindig volt a tisztaszobában. Fogadtak minket, édesanyánkkal végigjártuk a házat. Nyári konyhájuk volt, abból nyílt a kiskamra, a konyhának is volt kispadlása. Mindent megnéztünk. A házzal szemben húzódott egy hosszú gyümölcsös parcella, amit édesanyánk művelt. Roppant belevaló, értelmes, remekül gazdálkodó asszony volt. A lánya, Gizi sógornőm örökölte ezeket a tulajdonságait. Kari édesanyját nagyon szerettem, mindenféleképpen elfogadtam. Fájt a lába. Kiderült, hogy van a talpán egy keményedés. Én kioperáltam. Mindig mondta, hogy Zsuzsa, ezt te kezeld. Jól megvoltunk, de keveset lehettünk együtt. Befogadott, szeretett engem. A lányai és azok férjei, az unokái állandóan ott nyüzsögtek körülötte. Nálam sokkal nagyobb dumások voltak, nem jutottam szóhoz.

– Térjünk most vissza Sopronba.

– Azt még nem említettem, hogy a negyedik, külön bejáratú szobánkban lakott Lux Bandi az öccsével.

– Lux András Kari bácsi tanársegédje volt, ő is részt vett a híres soproni maghasítás kísérletben. 1956-ban családjával az Amerikai Egyesült Államokban, Clevelandban telepedett le. Sikeres műszaki ember lett, amikor a Forrás folyóiratban megjelent a Simonyi Károllyal készített életútinterjúm, felvette velem a kapcsolatot. Évekig leveleztünk, elküldte zeneelméleti tanulmányát, komolyzenei összeállításait.

– Jól jött nekem akkor, hogy ők nálunk laktak. Így a hosszú, sötét téli estéken, amikor Kari Budapesten járt, nem voltunk egyedül Kiskarival, akit 1948 novemberében egy kosárban hoztunk Sopronba. Két és fél hónapos volt akkor.

– Milyen volt az élet Sopronban a negyvenes évek végén? Kikkel barátkoztak?

– Kari szombatonként a professzor barátaival kuglizott. A társak, akikre emlékszem: Tárczy-Hornoch Antal, Vendel Miklós, Verő József, Botvay Károly erdőmérnök, akivel nagyon jó barátságban voltunk, mindhárom gyermekük neves muzsikus lett.

Leköltözésünk után nem sokkal az egyetemen ünnepséget rendeztek, már nem emlékszem, milyen alkalomból. Mindenki ott volt feleségestől. Csűrös Zoltán, a Műegyetem rektora is eljött. Kari akkor nekem azt mondta, amelyik professzor felesége téged letegez, azt nyugodtan tegezd vissza. – Hogyan tehetném, hiszen csak huszonöt éves vagyok, ők pedig már idős hölgyek – értetlenkedtem. – Amit mondta, megmondtam! – zárta le a kérdést Kari. Ezek után olyan sikerem lett, hogy el sem tudom mondani magának. Nagyon jólesett az öreg néniknek, hogy kedvesen, barátságosan tegeződtem velük, nem a korukat néztem. Ez a későbbiekben is így maradt.

Most látom, öregségemre, hogy ez milyen jó dolog, és minden fiatalnak ajánlom, ne nénizze az öregeket. Idős korban örömet jelent, ha a fiatalok viszonozzák a tegezésünket.

– Valószínűleg azért is van ez így, mert lélekben sokkal kevésbé öregszik meg az ember.

– Pontosan erről van szó! Ahogy mondja.

Bár volt bejárónőnk, én állandóan a kisgyerekkel voltam. Ez elég hosszan, körülbelül két évig tartott. Akkor sikerült egy nagyszerű nörszöt szerezni, egy tanítónőt. Kiskari imádta. Amikor társaságba mentünk, vagy hozzánk jöttek, akkor Mária vigyázott rá. Amikor Tamás is megszületett, akkor gyakrabban jött. Minden idősebb kollégánál illett vizitálni. Óriási dolog volt, hogy bekerültem a Marodába, a nagynevű tekintélyes urak feleségeinek délutáni összejöveteleibe.

– Maroda?

– Varroda helyett Maroda, Tárczy-Hornoch Tóni nevezte el így a hölgyek társaságát. Nagyon kellemes emberek voltak, Kari Kossuth-díja után rám is szálltak, gondolva, hogy gazdagok lettünk. Hozták megvételre a legkülönfélébb antik dolgaikat. Az a szék is soproni, amin maga ül, méghozzá a Lámfalussy Sándor felesége, Babus adta el nekem.

– Csak nem?

– De igen. Az ő fiuk neves bankár lett, aki előkészítette az euró bevezetését.

– Akkor kétszeresen is megtiszteltetés itt ücsörögnöm.

Ezek szerint Zsuzsát is rögtön befogadták Sopronban, bekerült egy professzori hölgykoszorúba, aminek megbecsült tagja lett. Barátnője is akadt?

– Igen, a fiatalabbak közül például Klári, a kohómérnök Schey János felesége. Az igazi, akivel állandóan könyvekről és muzsikáról beszélgettünk, Botvay Károly felesége, Iluka volt. Éjjel-nappal olvastunk, muzsikát hallgattunk Kari nagyon jó His Master’s lemezjátszójáról. Már az első Nagypénteken vendégeket hívtunk a Máté-passió meghallgatására. Majd folytatódtak a közös zenehallgatások, másmás helyeken. Nagy társasági élet folyt, szerettük őket, semmi nagy flanc, mindenki sütötte az aprósüteményeket, amikor rákerült a sor. Kávézás, dumálás, nagy füstölés folyt. Nagyon jól éreztük magunkat. Az egyetemnek volt egy strandja, nyaranta ott is összejött a társaság.

Kari tagja lett a Kitaibel Pál Tudományos Asztaltársaságnak, általuk szervezett előadásokat is tartott. Református társaság volt, jó összeköttetéssel a borászokkal, Kari tőlük vett remek borokat. Nagyon sajnálom, hogy betegsége utolsó éveiben, amikor már komoly gyógyszereket szedett az asztmájára, az orvos letiltotta az alkoholról. Igazán engedhetett volna naponta egy pohár vörösbort neki, ami se nem oszt, se nem szoroz. Ezért haragszom minden olyan orvosra, aki nem gondol a betegek lelkivilágára.

– Fiatal, kisgyermekes anyukaként hogyan teltek a napjai Sopronban?

– Voltak nehézségek, amik valahogyan elmúltak. Kari reggel elment az egyetemre, déltájban mi Kiskarival felkerekedtünk, és babakocsival, később gyerekbiciklivel érte mentünk.

– Az a csodálatos egy kisvárosban, hogy emberléptékű.

– A portást megkértük, szóljon fel Simonyi professzornak, mi itt várjuk. Kari lejött értünk, felvittük a gyereket, amikor már járni tudott, és ő ott motoszkált az apja nagy dolgozószobájában. Utána hazasétáltunk és megebédeltünk. Kari visszament dolgozni, és este 7 órakor jött haza. Ez minden nap így ment.

– Az Elméleti villamosságtan könyvét akkor már írta, vagyis diktálta Zsuzsának. Így volt?

– Igen. Az írógéphez ültem, Kari föl-le járkált és mondta a szöveget.

Kari mondta: „Két sor kimarad, ebből az következik, hogy…, egy sor kimarad, ha úgy vesszük, hogy…, két sor kimarad…” Előfordult, hogy másnap meg tépte a haját: „Nem jut eszembe, hogy azon az oldalon miért is hagytuk ki azt a két sort”.

– Kari bácsi eléggé munkamániás volt.

– Mi az, hogy!

– Hogyan állt ehhez a fiatal felesége?

– Ahogyan elmondtam. Nagyon sokat kaptam tőle. Az életem pasasa minden kérdésemre választ tudott adni, az irodalmira is. Pedig finnyás nő voltam, erősen intellektuális beállítottságú.

– Egyszóval jó volt ez így.

– Persze. Imre sógorom imádta, hogy felesége, Ági testvérem körül állandó rezgés volt. Kari kijelentette: „Áginak szabad vegyértékei vannak. Zsuzsának is vannak, de azt én kisollóval mind lenyírtam.”

– Na, szép dolog. Ezt mondta Kari bácsi?

– Ezt. Jól ül maga azon a széken?

– Jól. Néha a fájó derekam miatt feszengek.

– Miért nem tesz maga mögé egy párnát?

– Köszönöm, ez jó ötlet, legközelebb kipróbálom, de ma már nem szeretném tovább fárasztani.

– Várjon! Még elmesélek egy édes soproni történetet. Karit ott soha senki nem piszkálta, még azért sem, mert nem volt köszönőviszonyban a fő szakszervezeti elnökkel, aki egy jámbor asztalos volt. 1945 után átbillent a másik szélsőségbe, nagy kommunista lett. Rendszerint ő nyitotta meg az ünnepi rendezvényeket, Csűrös Zoltán volt akkoriban a Műegyetem rektora, hozzá tartozott a soproni egyetem is. Valival, a feleségével jó barátságban voltam. Elég az hozzá, hogy az egyik ünnepélyes alkalommal ő urasága, ez az asztalos állt az emelvényen és köszöntötte az egybegyűlteket. Az első emberrel kezdte: „Üdvözlöm a rektor elvtársat és a jó belevaló feleségét” – mondta. Ezt utána állandóan emlegettük, halálra nevettük magunkat, Vali kifejezetten büszke volt erre. Emberünket rövidesen leváltották a posztjáról. Ezután Sopronban a kertünkben kitisztította, javítgatta azokat az antik bútorokat, amiket borzasztó állapotban hoztam le a Mama pince odújából. Nem valami jól sikerült a felújítás, de azóta sem nyúltam hozzá.

(2008. október 7.)

A soproni részecskegyorsító

A Fizikai Tanszék laboratóriumában hozott létre Magyarországon először SIMONYI KÁROLY és csoportja atommagreakciót mesterségesen gyorsított részecskékkel, 1951-ben.

(A Nyugat-magyarországi Egyetem Faipari Mérnöki Kar Fizikai Intézetének folyosóján látható márványtábla szövege)

– Kari bácsi beszélt otthon a készülő kísérleteikről?

– Igen, mesélt róluk. Mindent tudtam, ami megjegyezhető egy filosz számára. Amikor visszajöttünk a nászútról, minden este az volt kettőnk legizgalmasabb kérdése, hogy ketyeg vagy nem ketyeg a szerkezet. Jó esténk volt, amikor ketyegett, bánatos, ha nem ketyegett. Mindig tudtam, hogy Kari min dolgozik. Nagyon jól elmagyarázta nekem a komolyabb dolgokat is, mint például a láncreakciót.

– Ez a „ketyegős” munka még az Izzóban, Bay Zoltán elektron-sokszorozó berendezésének a fejlesztése lehetett. Házasságuk idején ugyanis már túl voltak a híres Hold-radar kísérleten. Kari bácsi abban is részt vett. Én a soproni részecskegyorsítóról szerettem volna kérdezni. Emlékszik azokra, akik részt vettek az építésében?

– Igen. Az alaptagok: Erő Jancsi és Schmidt Gyurka, Kari aspiránsai, és nagyon jó fizikusok, barátaink. A tanszékről benne volt a kísérletben Karlowits József és Lux Bandi, a minden lében kanál, manuálisan ügyes fiú. Nélkülözhetetlen emberük Horváth István lakatos volt, egy szuper ember, aki mindent összeszerelt, amit csak kértek tőle.

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy Boleman Géza, a korábbi tanszékvezető őrzött egy messzelátót. Azt nem hagyta Karira, de a gyönyörű logarlécét igen, mondván, hogy annak idején ő is úgy kapta, hogy adja majd tovább az utódjának. Kari ezt az örökséget később Csurgay Árpádnak adta.

– A tárgyak így válnak jelképpé, születőben a mítosz.

– Így van. Horváth bácsitól tudtuk meg, hogy Géza bácsi az egyetemi szobája ablakából ezzel a távcsővel figyelte a Panoráma úti, sövények közötti padokon összebújó párokat.

– Akkor jó is, hogy a látcsövet nem örökölte meg az új tanszékvezető.

– Na, de Gyula!

– Elnézést, ez rossz közbeszólás volt.

– A tanszékvezetői szoba hatalmas terem volt, falait körben gyönyörű mahagóni faburkolat fedte. Mellette egy ugyanekkora, körülbelül 5x6 méteres tanársegédi szobában építették fel a nagy Van de Graaff-generátort. Ez engem rettenetesen izgatott és imponált nekem. Kiskarival rendszeresen bementünk az egyetemre az Apjához, ilyenkor megnéztük, hogyan haladnak a részecskegyorsító építésében. Pontosan emlékszem a sikeres  kísérlet elvégzése előtti estére. Kari még hazaugrott, megvacsoráztunk, majd arra kért, főzzek kávét, mert éjszaka nem jön haza, akkor végzik el a döntő kísérletet. Bosszankodtam, én csak arra vagyok jó, hogy kávét főzzek, Kari megint itt hagy egyedül, pedig milyen jó lenne nekem is ott lennem ennél a kísérletnél. Az ilyen eseményeknek mindig volt bizonyos parti jellegük, amiből kizárva éreztem magam. Iszonyatosan rossz éjszakám volt. Hajnalban Kari hazajött, és azt mondta: Megvan!

– Kari bácsi valószínűleg nem akarta, hogy Zsuzsa ott aggódjon, mert a kísérlet közben kockázatot vállalt. Most őt idézem egy korábbi beszélgetésünkből:

– „Megépült a gyorsító, felkészültünk a kísérletre. A bonyolult ionforrás-berendezést a földről kezeltük, én pedig, kezemben a mérőműszerrel, bemásztam 30a felső elektródába... A lemezt visszaillesztették, majd gondosan elsimították a fémelektróda felszínét. Azután feszültség alá helyezték. Benne kuporogtam, hónom alatt a műszerrel, hogy megfigyeljem a jelenséget. Mentek föl a feszültséggel, én időnként kikiabáltam a fémgömbből, végül elérték a háromnegyedmillió volt feszültséget. Este nyolckor másztam be a helyemre, másnap reggel négykor kecmeregtem ki onnan. A gyorsítás sikerült, a magreakció megtörtént. Ami miatt félni lehetett: „Nézd, az elméleti villamosságtan tanáraként többször feltettem hallgatóimnak a kérdést, beülnének-e az egymillió volt feszültségű elektróda belsejébe. Mert arra az igazságra, hogy ott nulla a térerősség, szó szoros értelemben a nyakamat tettem. Persze akkor ott nem volt ilyen egyértelmű a helyzetem. Mellettem különféle berendezések voltak, köztük tizenötezer voltos áttöltés.Attól nem féltem. Ha engem megüt a nagyfeszültség, azt, hogy úgy mondjam, stílszerű dolognak tartottam volna. Inkább attól féltem, hogy a használt szigetelő porcelánokon nyugvó szerkezet velem együtt összedől.”

– Gyula, akkor erről nem tudtam. Nem vagyok hisztis nő, de biztosan féltettem volna Karit. Hiába magyarázták volna nekem a fizika törvényeit, hogy miért nem kell félnem.

– Újra Simonyi Károlyt idézem, aki elmondta a kísérlet lényegét: „Egy kb. 700 000 volt feszültségű Van de Graaff típusú szalaggenerátort építettünk nagy vákuumcsővel. A gyorsítóberendezés célja az volt, hogy nagy energiát adjunk egy részecskének. Akkorát, hogy az már az atommagból is kilőhessen részecskéket. A soproni gyorsítóval kiindulásként protonnal bombáztunk lítium céltárgyat. A gyorsítónk sémája a következő: volt egy ionforrásunk, ahonnan kilépett a gyorsításra szánt lövedékünk, a proton. Belépett egy vákuumcsőbe, ahol az elektródák közé kapcsolt feszültség hatására felgyorsult a kívánt energiára. Becsapódott a másik elektróda céltárgyára és két héliummaggá hasította a lítiummagot. A magreakciók elmélete szerint eközben egy közbülső, erősen gerjesztett mag keletkezett, a berillium.”

Ez 1951 végén volt, a következő évben Kari megkapta a Kossuth-díjat. Gondolom, arra sokan felkapták a fejüket a városban.

– Emlékszem, szép napfényes idő volt, március, jött Kovács István és felesége Magda, akivel jóban voltam. Kari az egyik, Pista a másik fizikai tanszéket vezette Sopronban, nem volt közöttük ellentét. Pista egyszerű, de jóindulatú, ember volt, igazi kommunista. Megöleltek, megpusziltak minket. „Kijártam neked a Kossuth-díjat” – mondta Pista.

– Ő járta ki?

– Ezt mondta. Mit tudom én, hogy mit járt ki. Kari nekem megmagyarázta a Kossuth-díjat. Szerinte az nem a ketyeréjének, pláne nem a személyének szólt, hanem annak, hogy a Csillebércen épült Központi Fizikai Kutatóintézet tekintélyét ezzel is emeljék. Mondtam magának, hogy ő hetente három napot Budapesten oktatott, a KFKI-nak is dolgozott.

– Simonyi Károly személyi lapján mindenesetre ez olvasható a díj hivatalos indoklásaként: „A fizikai kutatás szempontjából nagy jelentőségű gyorsító berendezések hazai eszközökkel való felépítéséért tízezer forintos Kossuth-díjat kapott 1952. március 15-én”. Azt már én teszem hozzá, hogy szeretett műegyetemi tanára, Pattantyús Géza, valamint a debreceni atomfizikus Szalay Sándor is akkor kapott Kossuth-díjat. A Szabad Népben Simonyi Károly neve fölé azonban egy másik kitüntetett képét tették.

– Egy híres, nagyfejű, kopasz botanikus képét. Egykori osztálytársaim, akik rólam úgy beszéltek, hogy „a várt lány várat nyer”, a képet nézve elmerenghettek: Zsuzsának érdemes volt erre várnia? Utána persze jött a kiigazítás. Az Oktogonon a nagy fényképészbolt kirakatába kitették Karinak a Kossuth-díjas portréját. Sokáig állt ott. Egyházasfaluból többen feljöttek megnézni az akkori November 7. téren. Nem hitték el, hogy Kari nem párttag. Könyve jelent meg, Kossuth-díjat kapott, és nem párttag, ez bennük gyanút keltett.

– Mai szemmel visszatekintve a soproni éveiket milyennek látja?

– Az biztos, hogy nagyon hasznosak voltak azok az éveink. Kari jól kigondolta, hogy el kell mennünk Pestről. Megvártuk, míg az első fiunk, Károly megszületik, és utána költöztünk le Sopronba. Sopron jól jött nekünk, már csak az egyházasfalusi családja közelsége miatt is.

Sopron nagyon jól beleillett az akkori életünkbe. Megismertem az ottani professzorok életét, akik betegek voltak attól, hogy milyen rosszul vannak megfizetve. Nem tudták a korábbi méltóságos világot eléggé tovább vinni. Azért erre vigyázott a párt.

Sopronra azért is emlékszem vissza jó szívvel, mert nagy örömünkre 1951-ben ott született a kisebbik fiunk, Tamás. Ma, 86 éves koromban a több generációból kikerülő baráti köröm gondjait ismerem. Tudom, hogy egy házas életben a hullámzás – a búcsúzás bánata, amikor a párod elutazik, majd a viszontlátás öröme, amikor ugyanazon a héten megérkezik – nem mindig rossz dolog. Közben azt csinálsz, amit akarsz, elintézed az összes olyan dolgod, amit egy állandóan jelen lévő férj, annak a kiszolgálása nem engedne meg.

– Sopronban tehát lehetett Zsuzsának önálló világa is.

– Pontosan. Ebben nagyon sokat segített az ottani légkör, a baráti köröm, hogy találkozhattam gyermekkori barátnőmmel, akivel Szombathelyen kezdtük az elemit, és Pesten érettségiztünk együtt.

– A Sopronba kerülésük mutatja, szerencsén is múlik, hogy az embernek milyen irányba fordul az élete. Nem elég a tehetség, jó időben jó helyen is kellett lenni, például a Szombathelyről Sopron felé tartó vonaton, ahol Táczy-Hornoch Antal is utazott. Ugyanakkor Rényi Alfréd, a neves matematikus meg azt mondta, rendszerint annak van szerencséje, aki ezt kiérdemli.

– Maga ismerte Rényit?

– Igen, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen engem még tanított. Büszkélkedve mondom, van egy ötösöm tőle informatikából.

– Nekem is van ötösöm tőle!

– Komolyan?

– Igen. Elmondom. Az ötvenes évek közepén egy neves jugoszláv professzor a KFKI-ban járt, ahol Kari akkor már igazgatóhelyettes volt. Négyesben ebédeltünk a jugoszláv fizikussal a Svábhegyen, Karin és rajtam kívül Rényi Alfréd is ott volt. A vendégünkkel franciául és angolul tudtunk beszélgetni. Rényi nagyon jól beszélt franciául.

– Akkor ezek után könnyen kitalálom, hogy miből kapott Zsuzsa ötöst Rényitől. Franciából.

– Eltalálta. Visszatérve arra, hogy életutunkat a szerencse is alakítja, úgy gondolom, Kari ugyanoda jutott volna a soproni évei nélkül is. Tudtuk, hogy nem fogunk megöregedni Sopronban. Nem beszélve arról, hogy a soproni egyetem fele 1953-ban Miskolcra költözött.

– Ismét Simonyi Károlyt idézem az egyik beszélgetésünkből: „Nem kellene így fogalmaznod, hogy elhagytam Sopront. Sopronhoz soha nem lettem hűtlen. Ma is nagy szeretettel emlékszem a városra, egyetemére... Kisebbik fiam, Tamás anyakönyvi kivonatában dokumentálva is van az ottlétem, ő ugyanis Sopronban született. A soproni egyetem „hagyott el” engem. A Bánya- és Kohómérnöki Kar Miskolcra költözött, én meg közben leszálltam Budapesten.”

(2008. október 7., 2008. december 10.)

Az ötvenes évek

„Ötvenhatos magatartásomat nem politikai, hanem erkölcsi szempontok motiválták. Úgy éreztem, mindezt a KFKI-ért teszem. Azért az intézetért, ami szívszerelmem volt, aminek fölépítésében erőm megfeszítésével 33részt vettem, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekemként köszönt vissza. Hittem abban, hogy tekintélyemmel, tudásommal képes leszek megvédeni az Intézetet.”

Simonyi Károly (1986)

– Az ötvenes évek eleje a legkeményebb Rákosi-korszak volt. A Simonyi család életébe mennyire szólt bele az akkori politika?

– Simonyi-Semadam Sándor 1946 nyarán meghalt, lányának, Kari nevelőanjának a teljes vagyonát elkobozták, államosították. A Mamának nyugdíja sem volt, ráadásul ki akarták telepíteni. Karinak ez időben már szava lehetett a Kossuth-díjával és Csillebérccel a háta mögött. Hivatalos helyen kijelentette, lemond mindenről, ha a nevelőanyját bántják, kitelepítik.

– Őt ismerve biztos vagyok abban, hogy megtette volna.

– Így van. A sikeres részecskegyorsítási kísérlet után Farkas Mihály honvédelmi miniszter magához rendelte, és arra akarta rávenni, hogy kísérleti atomfizikusként a honvédség keretein belül végezze kutatásait. Ez elől ügyesen kibújt. Hogy miként sikerült, azt már részletesen elmondta magának az életútinterjúban.

– A Tamás fiukkal négytagúvá bővült Simonyi család 1953-ban felköltözött Sopronból Budapestre. Hová?

– A Kupeczky utcába bérlőként költöztünk egy államosított, üresen álló kis rózsadombi villába. Az Alsólövér utcai házunkat adtuk érte csereingatlanként. Én imádtam a Kupeczky utcai házat, Kari azonban nehezen viselte. 1953-tól 1965-ig laktunk ott, akkor cseréltük el a közeli Pentelei Molnár utcában lévő lakásra, amit már maga is jól ismert. Akkor végeztem az egyetemen a két első szakomat, a francia–könyvtárt, majd két évre rá a spanyolt. Karinak ez a lakáscsere óriási megnyugvást jelentett.

– Miért volt neki kellemetlen a Kupeczky utcai ingatlan?

– Magának mondjam? Hiszen jól ismerte Karit. A fakírsága, a szegénységi fogadalma nyolcéves korától élt benne. Menekült a rózsadombi villától. A Pentelei Molnár utcai lakásunkat azután a nyolcvanas évek végén sikerült megvennünk. 1993-ig laktunk ott.

– Most pedig mi már 2008-ban a Karvaly utcai házban beszélgetünk. Szép füves kis kertre látunk ki.

– Igen, ilyen kertet akartam, amilyen ez, hogy lehetőleg ne legyen sok munka vele, sok virág sem, amiket állandóan öntözgetni kell.

– Emlékszem egy képre, ami már ennek a háznak a kertjében készült. Kari bácsi ásóra támaszkodva áll a szépen lenyírt fű központi helyén ültetett nagy sárga tök mellett. A képen jól látszik, milyen büszke erre a budai kert gyepén született teremtményére.

– A tök hozzátartozott Kari szeretett gyermekkori világához. Imádta a kertet, pontosan tudta, mit hogyan kell csinálni, hiszen hetedik kisgyermekként mindig az édesanyja mellett volt. Egyházasfaluban a házakhoz közel kezdődtek a földek. Jó minőségűek voltak, a sokgyermekes családjuk hét holdból tisztességesen megélt. A kertjük végében folyt egy kis patak, a Metőc. Híd vezetett át rajta, s ott már kezdődtek a földek. A földjükön, amint ahogyan az másutt is szokás volt, a kukoricásba beleültették a marhatököket. Ősszel, a kukorica betakarítása után a nagyra nőtt tököket is hazavitték. Édesanyja, jól ismerve a legkisebb gyermekét, a pici tököket is összeszedte neki. A 4-5 éves kisgyerek szeretett azokkal játszani. A disznóól szélén szépen sorba rendezte azokat. „Olyan érdekes volt, hogy egyszer nagyság, másszor szín vagy forma szerint rakosgathattam sorba  azokat” – mesélte nekem.

– Kis csoportelmélet, már gyermekkorban.

– Ahogy mondja. Amikor később az általános iskolában kezdték tanítani halmazelméleti szemlélettel a matematikát, mondtam neki: „Karikám, te a halmazelméletet már ötéves korodban gyakoroltad.”

– Sajnos vissza kell térnünk az ötvenes évekbe. 1953-ban tehát visszajöttek Budapestre. Simonyi Károly a Műegyetemen és a KFKI-ban is dolgozott párhuzamosan.

– A KFKI-ban Kovács István volt az igazgató, Jánossy Lajos és Simonyi Károly a két igazgató-helyettes. Kari a hármas épületben az atomfizikai osztályt vezette. Sopronból felhozták a részecskegyorsítót, annak továbbfejlesztett változatát építették…

– Kovács István után 1956-tól Jánossy Lajos lett a KFKI igazgatója, majd 1970-től Pál Lénárd.

– Pál Lénárd az ötvenes évek elején még fiatalember volt. Moszkvában készült a kandidátusi fokozat megszerzésére, amikor Kari és csapata Sopronban építette a részecskegyorsítót. Az előzetes kísérletek folytak, amikor telefonált neki Pál Lénárd, hogy most jött haza, lejönne megnézni, hol tartanak.

– Pál Lénárd szilárdtestfizikus volt, de nyilván érdekelték a fejlemények.

– Ez 1951-ben lehetett. Megbeszélték, hogy mikor érkezik, Kari várta.Huszonöt percnyi a sétaút az állomásról az egyetemre. Pál Lénárd helyett egy telefon érkezett az állomásról: „Professzor úr, itt van egy ember, aki fizikusnak mondja magát, és azt állítja, hogy önhöz jött. Igaz-e?” – kérdezték. Lénárd ismeretlenként érkezett a nyugati határhoz közeli állomásra, az ávósok lekapcsolták. Kari megnyugtatta őket, hogy Pál Lénárd igazat mondott, engedjék el nyugodtan, ő már várja. Közben figyelmeztette a két tanársegédjét, Karlowits Józsit és Lux Bandit, hogy ne politizáljanak az érkező fiúval, csak a szakmára koncentráljanak. Megérkezett Pál Lénárd, bemutatkoztak egymásnak, Kari megkérdezte tőle, hogy mi történt, kellemetlenséget okoztak neki az állomáson? „Nem, ők csak tették a kötelességüket!” – válaszolta Lénárd. „Akkor jól van – mondta Kari – én hazamegyek ebédelni, addig beszélgessenek” – mutatott a két tanársegédjére. Amikor ebéd után visszament az egyetemre, ott találta őket a nagy tanársegédi szoba három különböző sarkában, cikkeket olvastak. Lénárdot nem lehetett szóra bírni, a tanársegédekkel nem állt le beszélgetni.

Másik eset, amire emlékszem, az a Genfben 1955-ben rendezett konferencián történt, amit az atomenergia békés felhasználásáról rendeztek. A háromtagú magyar küldöttségben Jánossy Lajos, Pál Lénárd és Simonyi Károly voltak. Kari fel volt háborodva, hogy Teller Ede szóba sem állt Jánossyval, aki odament hozzá. Teller amúgy jópofa ember volt, nagyon jó előadó.

– Teller Ede és Simonyi Károly 1991-ben együtt lettek a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorai.

– Kari azt a szituációt nagyon utálta. Ott is kitoltak vele.

– Azon a rendezvényen a médiának csak a hidrogénbomba atyja, Teller Ede volt érdekes. Ebből az alkalomból a tévé is hosszabb interjút készített vele. Mondtam is Kari bácsinak, hogy hiányoltam őt a tévéből. „Pedig, ha jól figyeltél volna, engem is felfedezel abban az interjúban. Teller előtt az asztalra helyezték A fizika kultúrtörténete könyvemet. Ő arra tette rá a botját.”

– Mindegy, én az Edust szerettem, a modorát is, és legfőképpen azt, hogy remekül zongorázott. Pál Lénárdról nem mesélt magának Kari?

– Úgy emlékszem, beszélgetéseink során egy alkalommal említette Pál Lénárdot.

– Na, mondja!

– A KFKI delegációja, Jánossy Lajos, Pál Lénárd és Simonyi Károly egy miniszterhelyettes kíséretében 1955-ben Moszkvában jártak kísérleti atomreaktor beszerzése ügyében. Kari bácsi azt mondta, tulajdonképpen jó, hogy ott volt Lénárd, mert így sikerült megverni pingpong csatában az orosz vendéglátóikat. Állítólag remekül asztaliteniszezett, és gondolom, a tolmácsolásban is segítséget jelentett.

– Pál Lénárdnak roppant kedves, szimpatikus felesége volt, orvosnő, akivel jóba lettem. Többször várakoztunk együtt a férjeinkre. Időnként beszélgettünk is róluk. Lénárd párthű ember volt.

– A nyolcvanas évek közepétől az MSZMP Központi Bizottságának a titkára lett.

– 1956 kora nyarán séta közben Kati azt mondta nekem: „Lénárd úgy megváltozott, olyan kezesbárány lett. Azzal jött, hogy „Karikám, meglátod, nagyszerű dolgok előtt állunk, minden meg fog változni.” Kari elgondolkozott ezen, mert neki tetszett a fiú.

Amire halálos pontosan emlékszem, mintha ma lenne, az 1956. november 4-e hajnala. Ágyúzás hangjára ébredtünk. Még sötét volt. Szólt a telefon. Kari felvette. Pál Lénárd telefonált: „Karikám, hallod? Hallod? Visszajöttek! Vége a szép álmainknak.” Ezt mondta. A többit már tudja.                                 

– Simonyi Károlyt 1956 októberében megválasztották a KFKI forradalmi bizottsága elnökének. A forradalom leverése után ebből kellemetlenségei támadtak, 1957 végén elhagyta a kutatóintézetet. Pál Lénárd nem állt ki mellette?

– Nem. Megszakadt a kapcsolat közöttük. November 4-e után Csillebércen még átment Karihoz a 3-as épületbe, leült egy székre, és szomorúan így szólt: „Neked mondom először, elment, itt hagyott a feleségem”.

– Kovács, Jánossy, Simonyi volt a KFKI vezetői triumvirátusa 1956 előtt. A feleségek ismerték egymást? Összejártak a családok?

– Igen. Külön-külön meglátogattuk egymást. Jánossynak Kari nagyon szimpatikus volt. Ő és a nagyon kedves német felesége, Leonie 1953 végén meghívtak bennünket, és rövidesen utána az anyjához, Lukács Györgyékhez is. El kellett mennünk. Jánossyék a Kis-Svábhegyen laktak egy sárga, neobarokk, elöl gömbölyű erkélyes, elegáns, Kocsis Tibor által épített villában. Nádas Péter írta le nagyon jól ezeket a villákat. Egyik teremben háború előtti tizenkét személyes ebédlőasztal állt székekkel. Volt ott egy óriási vörös sarok. Hallott maga a vörös sarokról?

– Nem, nem hallottam.

– Az olyan volt, mint egy oltár, Sztálin, Lenin képével és kisebb relikviákkal, vörös drapériával körülvéve. Csak egyszer voltunk náluk. Karit biztattam, miért nem vagy kedvesebb hozzá, hiszen szakmailag elismered, azt mondtad egyszer, hogy Jánossynak ami a körme alatt van, az is fizika. Jánossy kedvelte Karit, ez látszott rajta. Én Jánossyt jobban megértettem, hiszen kiskorától külföldön nevelkedett, amikor hazajött, nemigen ismerhette jól az itteni viszonyokat. Kari hajthatatlan volt, de soha egy rossz szót nem ejtett Jánossyról. Kovács Pistáékkal más volt a kapcsolatunk, ő még 1959-ben is átjárt hozzánk Balatonszabadiba.

– Amikor Simonyi Károlynak 1956 után nehézségei támadtak, az említettek egyike sem segített neki?

– Nem, egyik sem. Kovács Pista jóval később, a hetvenes években azért többször eljött hozzánk, és mindig hozott valamit. Amikor megjelent a Penteleiben, akkor mindig átölelt, de nem volt ez barátság, Kovács Pistától nem is vártunk semmit, neki is sok baja lehetett.

Ne felejtse el, hogy Kari különben sem volt barátkozó természet. Magának kivételes helyzete volt nála, talán azért is, mert annyival fiatalabb volt, annyira lelkes, szimpatikus lett Karinak. Őszintén volt a barátja, mint ahogyan maga az én barátom is.

Amikor Keszthelyi Lajos a kilencvenes években elkezdett szerelmeskedni a politikával, akkor Kari azt mondta, amikor elment: „Na, akkor a Lajoskáékkal sem beszélgethetünk már úgy, ahogyan eddig”.

– Keszthelyi Lajos volt az, aki 1956 után nyilvánosan is kiállt mentora, Simonyi Károly mellett. Kari bácsinak ez nagyon jólesett, értékelte. Keszthelyi Lajos azóta is a család jóbarátja.

– Karinak nagyon fontos volt, hogy akik hozzánk járnak, azok teljesen tiszták legyenek. Erő Jancsi többször eljött hozzánk, a disszidált fiúk is, amikor hazajöttek mindig megkeresték: Temes Gabi, Berkes Pista, Schmidt Gyurka … Örült nekik.

 – Az előző beszélgetésünk végén így fogalmazott: „1956 volt az én Mohácsom.” Miért?

– Említettem, hogy Karinak soha semmi köze nem volt a politikához. Rosszallták is, hogy annyira apolitikus. Azt persze 1956 nyarán már érzékeltük, hogy valami változás lesz. Kari igazgatóhelyettesként dolgozott a KFKI-ban, sőt volt egy rövid átmeneti időszak, amikor Kovács István lemondása után kinevezték igazgatónak. Ez nem illett az ő természetéhez. Különben is, képzeljen el egy nagy kutatóintézet élén igazgatót, aki nem párttag. Az ötvenes évek közepén!

1955-től, mint igazgatóhelyettesnek, járt neki háromezer kilométer autóhasználat. Az autót csak akkor használta, ha felment Csillebércre. A személyének szóló kvóta többi részét szétosztotta a beosztottjai, Erő Jancsi, Keszthelyi Lajos és a többiek között. Én például soha nem jártam az autóval bevásárolni. Kari az egyetemre mindig gyalog és a kilencessel ment, ahogyan azt fiatal korától megszokta. Diákként Óbudára, az Árpád Gimnáziumba is gyalog járt a Bolyai utcából.

1956 nekem valóban úgy jött, mint a mennykőcsapás. Október 23-a keddi napra esett, Kari a Műegyetemen volt. Telefonáltam neki, hogy vehetek-e mozijegyet estére. Idegesen szólt a telefonba: „Ne mozijegyért menj, hanem a henteshez két kiló zsírért, és amit még kapsz”.

– Kari bácsi ott volt a Műegyetemtől induló felvonulók között?

– Nem. Ági, az ikertestvérem ment el a társaságával a Bem szoborhoz. Nekem az égvilágon semmi kapcsolatom nem volt a forradalommal. Sorban álltam élelmiszerért, a gyerekeknek a kazánházban berendeztem óvóhelyet. Harmadnapra Karit kikiáltották a KFKI Forradalmi Bizottsága elnökének, azután állandóan jöttek hozzánk, vagy ő ment fel sógorával, Imrével motorral a KFKI-ba. Az intézetre vigyázó fiatal, többnyire parasztgyerekeket átöltöztette egyenruhából munkás overallokba. Továbbra is őrizték a kutatóintézetet. Senki nem bántotta őket. A parancsnokuk eltűnt. Fantasztikus emberi átalakulásoknak lehetett tanúja Kari az intézetben a forradalom napjai alatt. Volt azonban, aki kiállt korábbi eszméi mellett, Graff György, megjegyeztem a nevét, mert Kari ezért tisztelettel beszélt róla.

– A KFKI-ban történtekről tehát Zsuzsa is tudott.

– Persze, hiszen Karival állandó kapcsolatban voltak, jártak hozzánk a Kupeczky utcába.

– A Mohácsot említette…

– Igen, mert úgy éreztem, Kari megszegte a fogadalmát, hogy távol marad a politikától. Soha nem gondolt arra, hogy szakmai karrierjét azzal segítse, hogy belép a pártba. Most pedig nyakig benne vagy a politikában, a nyakadat fogják venni, mondtam neki.

– Ennyire biztosnak látszott a végkifejlet?

– Igen. Karinak volt egy csodálatos mondása, meglehet, valamelyik olvasmányából merítette: „Egy ország, egy nép, egy embertömeg a saját kultúráján, morálján felül élni legfeljebb egy hétig bír, de az sem biztos.”

– Zsuzsa aggodalmára, hogy ennek nem lesz jó vége, mit mondott Kari bácsi?

– Szomorúan mosolyogva azt mondta, hogy tudom.

– Akkor miért vállalta?

– A ketyerék miatt. Amit megvalósított, amit felépített a KFKI-ban, azt annyira féltette, mint a saját családját. Hogy az megmaradjon, annak ne legyen bántódása. Egy kétszeres Kossuth-díjas barátunk, aki Áginak és nekem lovagunk is volt, ki se dugta az orrát otthonról a forradalom alatt. Mondtam Karinak, miért nem tudsz te is kicsit olyan lenni, mint ő.

– Erre egyszerű a válasz. Azért, mert Simonyi Károly volt. És Somossy Zsuzsa is ezért kötötte össze vele az életét.

– Amikor megértettem, hogy mindezt ő tudatosan vállalta, ez engem is átformált. Tudtam, hogy nekem is meg kell változnom, ha igazán szeretem az uramat. A forradalom leverése után őrült erős volt a kommunista visszajövetel.

– Kari bácsi ezt hogyan élte meg?

– Idegileg nagyon megviselte. Komlós Pista orvos barátunk otthoni pihenést és altatást rendelt neki. Kari 1957 februárjában végül mégiscsak elkezdte az előadásait a Műegyetemen. A KFKI-ban 1956 után összeült egy bizottság, megállapították, hogy a forradalmi bizottság elnökeként csak jót tett az intézetnek, mégis arra kérték, mondjon le az igazgatóhelyettesi tisztségéről.

– Kari bácsi erről így beszélt: „1957-ben megindult ellenem a harc. Rá kellett jönnöm, ilyen körülmények között képtelen vagyok dolgozni, vezetni… Így, bár hivatalosan soha nem kértek rá, lemondtam, munkatársaimnak írtam egy búcsúlevelet, és 1957. december 31-én végleg becsuktam magam mögött az ajtót a KFKI-ban.”

– Akkor azt mondta, hogy neki megkukacosodtak az atomok, nem foglalkozik többé atomfizikával. Ezután már egyszer sem ment fel Csillebércre. Erről többet nem esett szó. Neki voltak mélyen megőrzött élethelyzetei, amikről nem beszélt. Eltűnt Csillebérc az életéből. Úgy gondolta, hogy a Műegyetemen, hagyják majd békében a tanszékén dolgozni, oktatni.

– Egy idő után ott sem nagyon hagyták.

– Na, de hát a dolgok nem változtak Magyarországon, egészen addig, amíg jól-rosszul megcsinálták az 1989-es rendszerváltozást. Voltak emberek, akik nem kellettek, főleg azok, akik egyenesek voltak, nem hajtottak végre minden fölülről jövő kívánságot, ezzel kényelmetlenséget okoztak. Nem volt hátterükben a párt, őket támadni lehetett.

– Simonyi Károly a Budapesti Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszék vezetői állásáról 1970 végén lemondani kényszerült az őt ért támadások miatt. Hagy kérdezzem meg, nem gondoltak arra, hogy elmenjenek innen?

– Amikor Kari 1971-ben vendégprofesszor volt Braunschweigben, összevont két szemesztert, hogy minél előbb hazajöhessen. Én mentem volna, persze a családdal együtt, de ebbe nem szólhattam bele. Különben sem Franciaországba mentünk volna, hanem Németországba, akkor meg egyszerűbb, ha itthon maradok.

(2008. december 10., 2009. február 28.)

Menekülőút: A fizika kultúrtörténete

 

„Az előadás első élménye az volt, hogy akkora hallgatóságot én még együtt nem láttam fizikaórán. A Múzeum körúti főépület XI-es termében az ablakmélyedésekben és a lépcsőn is ültek/álltak hallgatók, több mint 200-an voltunk... A következő meglepetést az előadó személyisége jelentette. Teljes lényéből barátságosság áradt, halkan, de érthetően beszélt, érződött lenyűgöző tudása és műveltsége, olyan területeken is, melyek távolról sem tartoznak a fizikához.”

Tél Tamás egyetemi tanár

(1975-ben az ELTE fizikus hallgatója)

– Kari bácsi kritikus helyzetekben többször hozott életutat meghatározó döntést. Megbeszélte előtte ezeket Zsuzsával, a feleséggel?

– Látja, ez a fura, hogy ilyenre nem emlékszem. Arra igen, hogy mikor volt nagyon feszült, és arra is, hogy otthon a családban fel tudott oldódni. Kari nem az a fajta ember volt, akit vigasztalni kellett. Arra jól emlékszem, mennyire mellettem állt, milyen kedvesen segített az egyetem elvégzésekor.

A házasságunk talán legszebb időszakának az 1958-tól 1966-ig tartó éveket éreztem. Ez idő alatt a gyerekek felcseperedtek, én egyetemre járhattam. Nagyobb fiunk, Károly otthon volt, gondjai megoldódtak azzal, hogy nem kellett iskolába járnia, magántanuló lehetett, csinálhatta a kedvenc számítógépes programjait. Sokat voltunk együtt, Kari hordta nekem haza a csodálatos francia könyveket… Teljesnek éreztem az életem. Arra gondoltam, Úristen, ha húsz évvel korábban kerülök az egyetemre, akkor romanisztikát tanulok, nyelvész lehettem volna. Fantasztikus az újlatin nyelvek világa. Ebben a burokban éltem, aminek Kari is örült. Annak nem, hogy a latinnal nyaggattam: Karikám segíts! – Hagyd, elég, amit tudsz, ne vacakolj vele, miért kell mindig jelesnek lenni – mondta. 1965-ben már az Élő Nyelvek Szemináriumában dolgoztam, franciát tanítottam. A Műegyetem villamoskari nyelvi lektorátusának a tanárai ott oktattak. A villamoskaron Kari elvállalta az Idegennyelvi Lektorátus vizsgabizottsági elnökségét. Angol, német, francia, orosz nyelveknek voltak tanáraik. Az államvizsgához kétéves nyelvtanulás tartozott. A kandidátusoknak nyelvvizsgát kellett tenniük. Egyik ilyen kandidátusi nyelvvizsgán vizsgáztató voltam, Kari meg az elnök. Idős adjunktus volt a vizsgázó.

– Gondolom, átment a francia nyelvvizsgán.

– Persze. Kari is itt-ott belekérdezett, minden rendben ment.

– Kari bácsi az angol, német, orosz mellett még a kínait is megtanulta. Készített is egy magyar–kínai elektrotechnikai szótárt.

– Édesen és elég jól beszélt kínaiul. Két kínai aspiránsa volt, imádták Karit.

– Sajnálom, hogy a sok-sok órányi beszélgetésünk során nem kértem meg arra, hogy kínaiul is mondjon valamit. Megőrizte volna a hangszalag.

– Jó füle volt a zenére és a nyelvekre is. Idős korában az arabbal is megpróbálkozott, de az már nem ment neki.

– Érdekes a párhuzamos sors, hogy az egyikük akkor érzi, hogy kiteljesedik az élete, amikor a másiknak kritikus szakaszba kerül.

– Nincs lelkiismeret-furdalásom.

– Miért is lenne!?

– Őszintén megmondva, még most utólag se. Tudom, hogy Karinak ez…

– Simonyi Károly megőrzött dokumentumaiban láttam, hogy a Műegyetemen milyen keményen küzdött az igazáért a hatvanas évek végén. Nem sajnálta rá az időt, hogy sokoldalas válaszokkal utasítsa vissza tanszékének a pártcsoportjától és Geszti dékántól őt ért méltatlan támadásokat. Kiállt az egyházi iskolában érettségiző diák mellett, akit vallásossága miatt nem vettek fel az egyetemre, lemondott a fegyelmi bizottsági elnökségéről, mert nem akart részt venni a vallási ügyek miatt egyetemről kizárandó diákok elítélésében…

– Ha valakit vallásos meggyőződése miatt bántottak, azt nem tudta elfogadni, amellett kiállt. Pedig nem volt vallásos. Elviselte, ha a családja templomba ment. Én sem voltam templomba szaladgáló ember. Engem fiatalon a gyönyörű gregorián énekek vonzottak a csodálatos szombathelyi templomba.

– Simonyi Károly nem kötött kompromisszumokat. Szilárd elhatározás kellett ahhoz, hogy a Műegyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékének vezetéséről is lemondjon.

– Neki a nehéz, veszélyes időszakokban is megmaradt a tartása. Erősíthette a tudat, hogy több lábon álló alkotó ember lévén a fizikán, a műszaki tudományokon kívül ott volt neki az egész kultúra. Nézze csak meg itt a könyvtárát! Mit lát?  Ott vannak a saját könyvei, számos szakkönyv, lexikonok különböző nyelveken, de a többi mégiscsak kultúrtörténet, amiben a művészettörténettől a szépirodalomig minden benne van.

Ő ebben élt és a versekben. Akkor elmondom magának, hogy ezekben az időkben, amikor a fogorvosnál várakozott, az egyik folyóiratban meglátta Kassák Lajos Jó így című versét. Rögtön kimásolta, mert úgy érezte, ez róla is szól. Arról, hogy nem kell törekedni gazdagságra, hatalomra. Mondta is, hogy a vörös bársony karosszékből nehéz lehet felállni. Károly fiunk máig emlegeti Apjának tanácsát, intelmét: „Ne fuss a pénz után, a munkádra koncentrálj, s akkor a pénzt utánad hajítják.” 

– Ez Károlynak bejött. Kari bácsi pedig a tanszékvezetésről lemondás után megtalálta a menekülőutat. Ez A fizika kultúrtörténete volt. Megteremtette magának azt a függetlenséget és szabadságot, ami lehetővé tette számára, hogy megírhassa azt a könyvet, amellyel örökre beírta nevét a fizika történetébe.

– Úgy kezdődött, hogy Kari a műegyetemi hallgatók kérésére a Várban lévő kollégiumukban előadást tartott Galilei koráról, a 17. századról, a zsenik századáról. Az időpontra is pontosan emlékszem: 1973 nagycsütörtöke. Óriási sikert aratott, éjfél után jöttünk haza, mert a gyerekek annyi mindent kérdeztek, lelkesedtek. Kérték Karit, örökítse meg, írja le az előadását. Ennek következménye lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghirdetett kétszemeszteres fizika kultúrtörténeti előadás-sorozata.

Jó pedagógusnak nemcsak születni kell, ahhoz sokat kell tanulni, minden órára, előadásra lelkiismeretesen felkészülni. Kari ismert volt a fantasztikus előadásairól. Időnként bementem a Műegyetemre meghallgatni azokat. Ez engem úgy feltöltött érzelmileg, mintha zenét hallgattam volna. Kari előadása ugyanúgy sugárzott a katedráról, mintha Beethoven-szonátát hallgattam volna. Olyankor arra gondoltam, milyen jó, hogy ehhez az emberhez tartozom.

A fizika kultúrtörténete speciális kollégiumát 1975 szeptemberében indította el. Erre már előtte felkészült. Már megvolt a fejében a könyv felépítésének terve. Legépeltem egy többoldalas szinopszist, amiben már a fejezetek alcímei is megvoltak. Siklósi Margit, a Gondolat Kiadó igazgatója rögtön megkötötte vele a szerződést. Adtak előleget, tudja, akkor még ilyet is fizettek. Karinak rögtön mindenki fizetett, tudták, hogy ő pontosan betartja a szerződésbe foglalt határidőket. Akkor már megbecsült könyvszerző volt.

– Könyvének megalapozásához tehát felkészült a speciális kollégiumára, a hallgatóságon lemérte annak a hatását, ami segítette abban, hogy tovább csiszolgassa készülő könyvének kéziratát. Megjegyzem, nagyon régen fordult elő ilyen, hogy ezt a speciális előadást a tudományegyetemi, a műegyetemi és még a bölcsészek is felvehették.

– Pontosan. S akkor jött a házasságom második nagy időszaka, mert együtt dolgoztunk, 1975 nyarán lementünk Balatonra és két hónapig reggeltől estig ment a munka, én folyamatosan gépeltem. A család és a barátok is tudtak erről, békén hagytak minket. A gépelés közben néha megálltam: „Ez így nem lesz jó – figyelmeztettem Karit –, így nem fogják érteni”. Én voltam a művelt nagyközönség.

– Sokan nem is gondolnak arra, mennyire hasznos az, ha van a könyvírónak ilyen kritikus első olvasója. Milyen alapanyaggal dolgoztak, hiszen akkor még internet sem volt?

– Kari előadásjegyzetei jelentették az alapot. Csodálatosan jó memóriája volt. Az autómmal levittük az írógépet, meg a jegyzethalmokat.

– Trabantról tudok.

– Trabantunk az állandó jelleggel volt. Azokat háromévenként lecseréltük. Édes volt az a Trabant. Azután öregségem jeleként rettentő büszke lettem arra, hogy nyugati kocsit vezethetek. Ez már a kilencvenes évek elején lehetett. Kivonták a forgalomból a kétütemű Trabantot, négyüteműre cserélhettük. Erre vártunk, Karival számoltuk rá a pénzt, na, éppen megvan. Odaadtuk Tamásnak, hogy menjen, fizessen be nekünk a négyütemű Trabantra. Később tudtuk meg, hogy Tamás telefonált Amerikába testvérének, Károlynak, hogy az ősök megint egy újabb Trabantot akarnak venni. Tamás azzal jött, hogy már nincs, elfogyott a négyütemű Trabant. Azután karácsonykor meglepetésünkre ott állt ajándékként a kis Peugeot. Kiegészítették a Trabantra adott pénzünket. Kari is nagyon örült neki. „Nyomd meg, ne menj száz alá!” – biztatott az autópályán, Balaton felé haladva. Nekem az egész autózás ezen kívül csak arra volt jó, hogy hozzam-vigyem neki a könyveket A fizika kultúrtörténetéhez. Tíz-tizenöt kilós csomagokat vittem haza az Akadémiáról.

– Vekerdi Laci bácsi, aki az Akadémiai Könyvtárban dolgozott, segített ott az összeszedésükben?

– Nem, ő a beszerzési osztályon ügyködött, éppen csak üdvözöltük egymást. Nagy hangon szidta a kormányt.

– Igen, ő a hatalommal nem volt kibékülve, a mindenkori hatalommal.

– Nagyon sajnálom, hogy akkor nem beszélgettünk többet, mert a maga vele készített interjújából tudtam meg, hogy Sopronban járt egyetemre a negyvenes évek elején. Mennyi közös ismerősről beszélgethettünk volna! Az Akadémia könyvtárában nem akartam őt zavarni. Tudtam, hogy remek ember, Karival kölcsönösen tisztelik egymást. Visszahúzódtam, mert ott én a prof felesége voltam. Ő meg, gondolom, azért nem akart zavarni, mert amíg a könyvekre vártam, mindig a nagy Laorusse-t olvasgattam. Későbben nagyon hálásan gondoltam Vekerdire, mert olyan szépeket írt Kariról. Az Akadémián persze nem kaptam meg mindent, a Műszaki Könyvtárban, a Szabó Ervin könyvtárban is volt dolgom. Néhány könyvet külföldről kaptunk meg, de végül szinte minden forrásmunka idehaza is megvolt. Debrecenből, Miskolcról, Pécsről, Pannonhalmáról is hozzájutottunk anyagokhoz.

– Hadd idézzem ide Vekerdi László néhány mondatát A fizika kultúrtörténete könyvről: „Szerencsére Simonyi professzor meg tudta őrizni a könyvben az előadás, a szó, a bemutatás elevenségét és teremtő sokféleségét. Ritka képesség ez…Ez a könyv valódi emberek egymást követő nemzedékeinek gyönyörű és gyönyörködtető szellemi kalandjaként mutatja be a fizika fejlődését.” Amikor megkérdeztem, hogy mint a könyv lektora, talált-e javítani valót a könyvben, azt mondta: „Alig. Simonyi Károlynak még a tévedései is zseniálisak voltak”.

(2009. augusztus) 

 

Lakások, gyerekek

"Azt hiszem, elég szabadjára voltunk engedve.”

Simonyi Tamás

– Beszéltünk már a szombathelyi, a soproni, Budapesten a Bolyai, a Kupeczky, a Karvaly utcai házról, a Pentelei Molnár utcai lakásról. A balatoni nyaralóról még kevés szó esett.

– Simonyi-Semadam Sándor Bolyai utcai házáról sem, ahová Kari tízévesen felkerült Egyházasfaluból. Sándor bácsinak két lánya és egy fia született. Erzsébet lánya (a Mama) lett Karinak és Ernő testvérének a nevelőanyja. Simonyi Semadam Sándor rövid ideig Magyarország miniszterelnöke is volt, fia az első világháborúban olasz hadifogságba került, és ott rövidesen meghalt. Az ő szobáját örökölte meg Kari. Nagytükrös csodálatos kis szoba volt. Házasságunk után ott laktunk, a Mama hálószobája mellett. Rajta keresztül vagy a fürdőszobán keresztül lehetett a mi szobánkba bemenni. Egy díványt tettünk Kari ágya mellé, és mindkettőt leterítettük azzal a bizonyos székely takaróval, amiről Karit megismerte apám a Manci hídon. Az volt egy évig a lakásunk. Olyan nagyok voltak az ablakok, hogy este hosszan láthattuk a Holdat.

– Kari bácsi arra emlékezve formálta meg az itteni szobáját?

– Igen. Ezek a karosszékek, amiket itt lát, már harmadszor vannak áthúzva, ezek a Mama kidobott öreg bútorai. Az pedig Sándor bácsi karosszéke volt, a másik ott a Papáé. Az antik bútorok felét én hoztam, a másik fele Mamának a sufniból előszedett 200-300 éves gyönyörű darabjai, amik neki nem kellettek. Sosem adott ajándékot abból, amit szeretett. Ez az egyetlen Shou-hsing szobor a kivétel, amit Kari a Mama nagy sírása-rívása közepette átvitt tőle a mi szobánkba. Itt áll Kari íróasztalán, különleges gyökérből faragott szobor, Sándor bácsi hozta Kínából. Shou-hsing, a hosszú élet istene. Kari minden lefekvés előtt barackot nyomott a fejére, úgy aludt el. Sopron után a lakásaink úgy alakultak, hogy külön szobánk is lehetett. Kari szívesen lakott külön. Nekem az nagyon jó volt. Reggel odamentem hozzá, nappal együtt voltunk.

– Jöjjön a balatoni nyaraló, ami A fizika kultúrtörténete születéséhez is hozzájárult.                   

– 1958-ban elkészült a Kutyaól, a balatoni nyaralónk. Ezt a kis házikót bővítgettük azután Kari könyveinek honoráriumaiból.

– Akkor, gondolom, nem lett belőle luxusvilla.

– Jól gondolja. Amikor Sopronban elkészült az Elméleti villamosságtan könyv első kiadása, kiderült, hogy Egyházasfaluban Margit nagy zsák mákja többet ér ennél, vagyis Kari szerzői honoráriumánál.

Kezdetben nem lelkesedtem a nyaralóért, végül mindketten nagyon megszerettük a balatoni házikót. Jöttek Ágiék, a barátok, a kis nyaraló mindig tele volt. Augusztus 20-a után a gyerekek már készültek haza, én még maradtam volna. Ősszel a kertben Kari boldogan takarította be a munkája eredményeit. Már jóval elmúlt hetvenéves, amikor még kivágott egy nagy fát. Mindannyian menekültünk a közeléből.

Mivel könyvei honoráriumát ölte a házikóba, úgy gondolta, hogy a homlokzaton egy táblára Maxwell első egyenletét írja fel: rotH=…, a többit maga már tudja. Aztán meggondolta magát. Azt mondta: „Képzeld el, jön a szomszéd, meglátja a táblát, és elgondolkozik: micsoda pasas lehet ez a Róth úr, aki a neve utolsó betűjét írja nagybetűvel, az elsőt kicsivel.” A táblából, a Róth úrból végül nem lett semmi, de a vendégeink jót szórakoztak, amikor Kari ezt előadta nekik.

Az egyik kedves ófranciás jóbarátomnak is volt nyaralója a Balatonnál. Karinak megjelent a Villamosságtan című könyve, arra figyelhetett fel. Azzal jött, hogy „majd átmegyek, és az ura megtanít engem villanyt szerelni”. Halálosan meg voltam alázva, mondtam Karinak, látod, én ilyen körökben mozgok. Arra kértem, hogy az Elektronfizika könyvét dedikálja nekem, a Villamosságtanhoz nem adom a nevem.

– Arra gondolok, hogy az ötvenes évek elején is boldogok lehettek, hiszen már megszületett a két fiuk, Tamás éppen abban az évben, amikor édesapja a Kossuth-díjat kiérdemlő híres kísérletét végezte.

– Miért is tagadnánk le, hogy akkor voltunk fiatal házasok, és örültünk a gyermekeinknek. A soproni jól megtervezett atommag-átalakítási kísérlet pedig meghozta Karinak a Kossuth-díjat. Igen, eközben az oroszok itt voltak, a kis kommunista kopasz ember meg kárált.

– Sajnos, nemcsak kárált, sokakat meg is nyomorított.

– Jó, valóban könnyebb volt azoknak, akik a természettudományokkal foglalkoztak, különösképpen annak, aki atomfizikusnak mondhatta magát, nem kellett úgy lihegnie, mint az irodalmároknak.

– Két tehetséges fiúval bővült a családjuk. Nem vágytak egy lányra is, nem hiányzott?

– A két fiúnk mellett aggodalmaskodó voltam, de nem tigrisanya. Vigyáztunk, nehogy baleset érje őket. Kicsi dologból nem csináltunk nagy ügyet. Sopronban Kiskari a konyhában kétévesen beleesett a mosogatóvödörbe. Az ajkát beleütötte, vérzett, a mai napig megvan neki a nyoma. Tamás kilencéves lehetett, amikor belelépett a balatoni nyaralónk egyik üvegablakába. Az orvos bekötötte, megnyugtatott minket, majd átmentünk hozzájuk a szomszédba. Tamás otthon maradt, lefeküdt. Károly éppen nyári táborban volt. A seb szépen begyógyult. Most nemrég Tamás mondja nekem, képzeld, kezd ott fájni a lábam, ahol a seb volt.

A Mama ellenben tigrisnagymama volt. Ő a családot állandóan kézben tartotta.

A fiúk szerencsére egészségesek voltak, később, amikor már önállóak lettek, nem szóltam bele az életükbe, megbíztam bennük.

– Egyikük sem kapott valamilyen csínytevésért nevelési célzatú fülhúzást?

– Soha. Kari soha nem nyúlt egyikükhöz sem. Én néha, ha rossz fát tettek a tűzre, megcibáltam hajukat. Olyan jó kis sűrű hajuk volt. De semmi verekedés nem volt nálunk. Maga még kérdezett egy kislányról. Nagyon jó, hogy nem lett kislányunk. Kari Tamás születése után azt mondta, hogy harmadik gyermeket már nem tud felnevelni. Elfogadtam. Kari elég merev volt. Azt mondtam neki: „Tudod, ha nekünk lenne egy lányunk, akkor én reggeltől estig hazudnék neked, mert falaznék a lányomnak”. Érti?

– Igen, érteni vélem. A két fiú közötti különbség miben nyilvánult meg?

– Károly valóban egy kis Kari volt: gondolkodó, töprengő gyerek, gyakorlati érzékkel. Vékonyka volt, nem evett, erre mondják, hogy elfújta a szél. Tamás pedig roppant mozgékony, nagyon ügyes gyerek volt, mindig játszott.

Károlyt a gyakorlat, a kísérleti fizika és a műszaki dolgok érdekelték. Órákat javított, megcsinálta a hűtőgépünk ajtaját. A vasút mindkét fiút nagyon vonzotta. A vasútmúzeumban emléklapot is kaptak, hogy elmehetnek mozdonyvezetőnek.

Elmondhatom, hogy nagyon büszke voltam, vagyok a gyermekeimre, minél nagyobbak lettek, annál büszkébb. Egyre jobban éreztem, hogy két remek srác anyja vagyok, és hála istennek, nincsen lányom. Megnyugtató érzés.

Fogalmam sincs, hogy halálom után, ha maga majd beszélget velük, mit mondanak az anyjukról, egyáltalán mesélnek-e rólam. Belenyugodtak, hogy ilyen a család. Kari nem ért rá, én meg nem szaladgáltam utánuk. Azt is látták, milyen harmonikusan élünk.

Nem tudom, Károlyt bántotta-e, hogy az apja időnként terelgetni próbálta. Azt mondta neki, miért akarsz olyasmivel feltűnni, amivel ma a többi gyerek: trapéznadrág, hosszú haj, vagyis a külszínnel. Annyi minden mással kilóghatsz a sorból. Ilyenkor az asztal alatt mindig rugdostam Kari lábát, hogy hagyja abba. Pedig igaza volt.

– Azután Károly egész fiatalon, tizenhét évesen kilépett a családi körből. Nem okozott számára nagy lelki terhet elmenni Magyarországról?

– Nem. Károly másodikos gimnazista korában dolgozhatott a Központi Statisztikai Hivatal Ural-2 számítógépén, a Kari tanítványaként végzett Zsombor Zoli mellett. Károly beleszeretett a programozásba. Akkor még nagy pénzbe került egy óra gépidő a számítógépen. A gépnél éjszakai ügyeletet is kellett tartani, s akkor éjjel Károly ingyen lefuttathatta a programjait. Ilyenkor reggel fél hatkor jött haza, majd ment az iskolába. Ott azután az órákon rendszeresen elaludt. Ez egy-két hónapig ment, utána mindenki örült annak, hogy Károly magántanuló lett az első két gimnáziumi év után. Félévenként vizsgázott és mehetett tovább. Magánúton érettségizett, utána felvételt nyert a Műegyetemre, a villamos karra. Amikor érettségizett 1966-ban, akkor rendezték Budapesten a Nemzetközi Vásárt, amin itt volt a koppenhágai nagy számítógépes cég megbízottja. Megtetszett nekik a Károly által készített számítógépprogram, látták, milyen ügyes és tájékozott, megkérdezték tőle, mik a tervei. Azt mondta, szeretne kimenni hozzájuk dolgozni. Beajánlották Károlyt a főnöküknek, aki írt neki, hogy jöjjön ki egy évre, ha kiengedik, munkát adnak neki.

Az utolsó időszak képei maradtak meg bennem élesen. Ülünk a konyhában, várjuk Dániából a Károlynak küldött értesítést.

– Ami azután meg is érkezett, és Károly elindult azon az úton, hogy világhírű szoftverfejlesztőként Charles Simonyiként a Microsoftnál az új számítógépes világunk egyik megteremtője legyen. Tamás pedig remek vasúttervező mérnök lett idehaza. Ők hogyan gondolnak vissza apjukra, akinek neve mára kezd fogalommá válni?

– Arany Jánossal szólva: „Nőttön nő tiszta fénye…”

Természetesen elismerték Apjuk nagyságát, ugyanakkor egyikük sem választotta az ő útját. Tudom, nagyon megrázta őket a halála. Azóta minden évben, Kari halálának napján gyertyát gyújtok. Ha a két fiúval nem is, de Bori unokámmal rengeteget emlegetjük a nagyapját.

– Úgy emlékszem, Bori volt az, aki rendszeresen jött, benézett a nagyszüleihez.

– Igen, nagyon fontos volt számára a nagyapja. Másik unokám, Marci is nagyon rendes hozzám, most, hogy egyedül maradtam. Egyszóval nagyon jól megvagyok a gyerekekkel.

– Majdnem elfelejtettem kérdezni a fiúk Märklin-kisvasútjáról.

– Kari a Kossuth-díjából kéz alól vett a gyerekeknek egy Märklin-vasútmodellt nekem pedig hatszemélyes ezüst étkészletet, mert ilyenünk nem volt, és úgy éreztem, Sopronban ezért lenéz a többi professzorfeleség. A Kupeczky utcában, a hosszú nagyszobában, minden karácsonykor felállítottuk a kisvasutat. A nagy szőnyegjeink még éltek, azokra a fiúk felépítették a síneket, összeállították a szerelvényeket, állomásokat és járt körbe-körbe a kisvonat. Hetekig kerülgettük, takarítani sem lehetett miatta.

– Mi lett vele?

– Megvan! Mi az, hogy! Gyönyörűen becsomagolva várja, hogy újra üzembe helyezzék.

– Valaki valamikor előveszi, és boldog lesz vele.

– A Tamás! Már alig várja, hogy nyugalomba vonuljon, és akkor, ha lesz olyan lakása, ahol megteheti, ott egy külön szobában felépíti majd a terepasztalt a gyermekkori vasútmodellnek.

– Akkor…

– Maga most tipródik, vagy engem sajnál?

– Mind a kettő. Megvallom, Herczeg János barátommal ma még szeretnénk elmenni Budakalászra Vekerdi Laci bácsihoz az idősek otthonába.

– Jól van. Akkor menjenek.

(2009. november 13.)

Végig együtt

„Érezzük, micsoda jótét mindez, hogy itt ülünk csendben, öregen, én már egy kicsit unom Dantét, s már A fizika kultúrtörténetét is kezdem unni.

Az unokáimat még nem!”

Simonyi Károly (1996)

– Kari bácsi rá akarta beszélni Németh Lászlót, hogy a Műegyetemen tartson tudománytörténeti előadásokat. Ez végül nem sikerült. Olvasom Németh László Simonyi Károlynak Sajkodról 1963. november 4-én írt levelének utolsó sorait: „Annál könnyebben mondok le a tervemről, mert látom, mennyivel rátermettebben csinálod. Annak is örülök, hogy súlypontodat arra tolod, ahol az enyém egy életen át volt, anélkül, hogy ebből valami igazi haszon származhatott volna. Csináld Te, boldogabb korban, több szerencsével. Zsuzsának, kérlek, add át üdvözletemet, engem pedig részesíts a rokon gondolkodás jeleinek ritka örömében. Szeretettel: Németh László.” A Kari bácsinak írt leveleiben nem felejtette el szeretettel üdvözölni Zsuzsát is.

– Tudja, miért volt ilyen barátságos hozzám? Az egyetemről a magyar szakos hallgatók megbízásából vittem neki a könyveit dedikálásra. Jóban voltam a magyar szakosokkal, Bella Istvántól Bóna Mártáig. Mondtam Németh Lászlónak, hogy nagy szeretettel és izgalommal várják a beírásait. Akkor láttam, hogy az alkotó embernek mennyire jól esik az ilyen elismerés.

Ellával együtt gyakran jártak nálunk a Pentelei Molnár utcában. Ma is előttem a kép, ahogyan Németh László ül a kis széken, nekidől a cserépkályhának, beszélgetnek Karival.

– Mint ahogyan Zsuzsa nélkül sem Simonyi Károly.

– Ugyan! Jézusom! Ne is mondjon ilyet.

– Pedig így gondolom. Akkor most hadd kérdezzem meg, mi kell ahhoz, hogy két ember harmonikusan leélje egymás mellett az életét?

– Először is az embernek pontosan tudnia kell, hogy mit akar. A nő életében ez a házasság. Lehet itt akármilyen felfordulás, világégés, morális válság, a fiatal nő férjhez akar menni.

Végül is… én beleszerettem az orosz hadifogságból érkező fiatalemberbe, Kariba. Nem úgy, hogy rögtön a nyakába borultam. Mindkettőnkben volt tartás. Ráadásul a megismerkedésünk első mondatai után csalódottan otthagytam, mert nem tudott híreket hozni apámról, s akkor meg mit kezdjek vele. Rövidesen azonban megtudtam, hogy fantasztikus ember.

– Az együttéléshez egyfajta szellemi partnerség szükségeltetik.

– Igen, ez fontos, és az is, hogy a férfi legyen okos. Okos férfi nélkül nem élet az élet.

– Vannak azért ellenpéldák is.

– Nincsenek! Talán a művészeknél lehet. De az, hogy a társam szellemileg magas rendű legyen, ez számomra rettentően fontos. A mi házasságunk nem volt egy különleges házasság, de az elmondottak segítettek abban, hogy együtt maradtunk.

Humán érdeklődésű voltam, a szakmájában nem lehettem partnere Karinak. A természettudományos közeg, amiben vele éltem, nagyon hatott rám. Kari körül olyan világot láttam, amit nem értettem, de csodáltam, és ez a glóriáját még fényesebbé tette. És amit már mondtam magának, a zene és az irodalom szeretete is kezdetektől összekapcsolt minket.

– Mennyiben változott meg az életük Kari bácsi nyugdíjba vonulása után?

– Nézze, ez nekem elég nehéz kérdés. A hetvenes évek végén elgondolkoztam azon, mi lesz velünk, ha megszűnik a reggeli szertartásunk, hogy Kari a Vérhalom téren át elindul a Műegyetemre. Az milyen csodálatos, hogy egészséges, lemegy órát tartani az egyetemre, ugyanazt teszi, amit évtizedek óta nap mint nap. Milyen lesz, ha Kari nem indul el, itthon marad? Nehéz szívvel gondoltam erre az időszakra. Milyen lesz a jövő? A nyolcvanas évek elején még én is dolgoztam, nyelvórákat tartottam. Mire ő nyugdíjba ment, már én is otthon voltam.

– Két ember életében ilyenkor új időszámítás kezdődik.

– Igaza van. Tudtam, hogy számunkra nem lesz könnyű időszak, mert Kari nem volt mozgékony. Nyugdíjasként már csak a hétvégeken sétált velem. Soha nem mentünk vendéglőbe vagy presszóba, azt nem bírta. Ha munkája volt, az nagyon jót tett neki. Emlékezzen rá, ebben az időszakban kezdődött a maga szerepe.

– Balatoni nyaralóba azért lejártak, ugye?

– Hetvenben már jogosítványom volt, vittem Karit, minden nyáron Balatonszabadiban voltunk. Szerette a vizet, jó gyorsúszó volt, de ritkán jött le velem, mert fázott. Bronchitise volt, ami később asztmává súlyosbodott. Inkább maradt, kertészkedett. Jöttek oda hozzánk családtagok, barátok, jókat beszélgetünk. Azután a Balaton is „megkukacosodott” neki. A nyugdíjas éveink eseménytelenek, de nagyon barátságosak voltak. Jól megvoltunk együtt. Zenét hallgattunk, verseket olvastunk egymásnak. Ági megtanított arra, hogy ne szóljak bele abba, hogy a kertből mit csinál. Kari sértődékeny volt, rossz néven vette, ha rászóltam, hogy azt ne oda ültesd, hanem ide.

– Így azután tököt is nevelhetett a gyep közepén.

– Ebbe nem szóltam bele, az írásaiba sem, inkább dicsőítettem, mert lehetett is. Ő a háztartásomba nem beszélt bele, ha valaki megdicsérte a kosztomat, azt mondta: „Hátha még szeretne is főzni!” Nem bírta a takarítást, ezt könnyű volt megoldanom addig, amíg eljárt az egyetemre. Nagy lakásunk volt, ezért kellett segítség a takarításhoz. Nem vagyok mániás, de szeretem a rendet. A rendet ő is szerette itt lent a szobájában. Az én szobám az emeleten volt. Most, hogy már nincs Kari, nekem kell belaknom ezt a számomra kissé idegen lenti szobáját.

– Kari bácsi az utolsó éveiben készült a halálra.

– Nagyon. Állandóan a halálról beszéltünk.

– Mi volt, ami őt nyugtalanította?

– Elmondtam már magának a Sas-hegyi példabeszédét, hogy őt bármikor visszahívhatják. Lehet, hogy ez az ő szabadságjogaihoz való ragaszkodás kifejezése is volt. Soha többet erről nem beszéltünk. Az öregedésekor mindig attól féltem, hogy ő „lelép”. Mert ez a lelépés nála a halált jelentette.

– Az utolsó hosszabb interjúban, ami Unom Dantét! Végső kérdések címmel jelent meg, erről nekem is beszélt. Attól félt, eljut olyan állapotba, hogy terhére lesz a családjának.

– Erről van szó!

– Az 1996-ban vele készített portréfilm lezárásaként is a mit vársz a jövőtől kérdésemre ezt válaszolta: „Három kívánságom van, mindhárom ugyanaz. A halál pedig tartsa be a sorrendet. Én vagyok soron. Ne kelljen egyetlen szerettemet sem eltemetnem. Vegye tudomásul a halál, hogy én ülök Kháron ladikján most.” Nem szeretném ezzel befejezni a beszélgetésünket. Tudom, szeret utazni, felkészülten világot látni. Melyik útjai hagytak mélyebb nyomokat?

– Az igazi nagy élményem az első párizsi út volt. 1963-ban Párizsban egy nemzetközi atomfizikai kongresszust tartottak, amire Karit is meghívták, engem pedig kiengedtek vele. Minden nap kilenc órakor bekísértem a Sorbonne-ra, leadtam, és délután ötre érte mentem. Addig lógtam a városban a barátaimmal, Kálmán Gabival, Schmidt Gyurkával és feleségével. Kálmán Gabi autójával elmentünk Chartres csodálatos katedrálisához is. Párizs nekem nagy szerelmem, ahová még két éve elmentem egyedül. Párizzsal az első találkozásunkra már úgy felkészültem, hogy ma is abból élek.

Karival 1965-ben Olaszországba mentünk, ez az ő ajándéka volt a diplomámhoz. Vonattal a következő utat jártuk be: Velence, Pádua, Firenze, Róma, Milánó és onnan haza. Három hely nagyon fontos volt neki: Páduában az olasz barátai megmutatták nekünk a régi egyetemet, Rómában a Collegium Hungaricumban laktunk, Milánóban az ottani fizikai intézetben dolgozó ismerőseivel találkoztunk. Több hosszabb közös utunk nem is volt.

2000-ben már bennem bujkált a betegség, már nem voltam jól. Károly idehaza járt, Tamást és engem repülővel átvitt Velence közelébe, ahol a hajójának berendezésén dolgoztak. Kari is jöhetett volna, de neki ilyesmi eszébe se jutott. Tamással bementünk Velencébe, hat órát sétáltunk ott ketten. Az valami fantasztikus volt. Vele olyan jó lett volna két-három napra elszaladni, de ehhez senki nem adta a beleegyezését.

Kari meghalt, én életben maradtam, lehetőségem nyílt az utazásra. Úgy érzem, azért halt meg, mert azt hitte, én megyek el korábban. Miért kellett neki ezt hinni? Nagyon aggodalmaskodó volt, mint ahogyan Judit, az orvosom is aggodalmaskodik értem.

– Az nem baj, sőt…

– Mindenesetre életem végéhez közeledve ezt a hét-nyolc utat Karinak köszönhetem. Azt, hogy a görög szigeteket Károly hajóján bejárhattam…

Kari a haláláig csodálatosan el tudta magát látni. De például cipőt én vettem neki. Lelkiismeret-furdalásom csak azzal van, hogy nem öltöztettem eléggé.

– Kari bácsi nem is hagyta magát. Emlékszem, mennyire ragaszkodott Tamás levetett pulóveréhez.

– Az általam kötött pulóverekhez. Talán ezért hálásnak kellene lennem.

Furcsa dolog, hogy öregségemre lett egy pléhkrisztusom. A kedvenc sétautamon botlottam bele a Kútvölgyi úton. Kerítés mellett áll, szépen felújítva, előtte virágok. A feszületen nem szenvedő, hanem megnyerő arcú, jól megfestett Krisztus-kép. Egy édes kis Krisztus. A homlokán drótkoszorú. Mindig megállok előtte, szólok hozzá: „Semmit nem kérek Tőled, csak azt, hogy a két fiam és az unokáim boldogok legyenek. Igaz, hogy én a fákat szeretem, de Te is mint ember nagyon fontos vagy nekem”. Mert az én világomban mi így vagyunk együtt.

(2010. február 5.)

(Köszönettel tartozom Demeter Judit főorvosnőnek, aki ennek az interjúnak az elkészítésére ösztönzött.)

Megjelent a Forrás folyóírat 2025-ös 10. számában.