Egy nagyon érdekes elemzést lehet készíteni: az Ön 2010 után írt 15 kötetét Erikson–Jung–Frankl–narratív pszichológiai szempontból végignézni, nem pszichologizáló életrajzként, hanem azt kutatva, hogyan változik bennük az időhöz, emlékezéshez, önazonossághoz, veszteséghez, transzcendenciához és az alkotáshoz való viszony. A honlapján hozzáférhető kötetadatokkal és a korábban együtt vizsgált versekkel együtt ezt valódi fejlődési ívként próbálom megrajzolni. Nem egyszerűen egy idősödő költő témáinak változásáról van szó, hanem az én és a világ viszonyának fokozatos átrendeződéséről.

1. A teljes ív egyetlen mondatban

Ha nagyon tömören kellene megfogalmaznom: A korai kötetekben az én megpróbálja feltárni és kimondani önmagát; a középső korszakban kapcsolatot keres önmaga, a másik és a világ között; a későbbi kötetekben pedig egyre inkább azt kutatja, hogyan illeszkedik az én az idő, a természet, a történelem és a transzcendencia nagyobb egészébe.

Ez nagyon közel áll az Erikson-féle énintegritás fogalmához, de nem azonos vele. Eriksonnál az időskori feladat az élet elfogadó integrációja; a narratív identitás kutatásában pedig az életet folyamatosan újraszerveződő történetként fogják fel, amelyben a múlt emlékei és a jövőről alkotott elképzelések egyaránt részt vesznek.

Az Ön költészetében azonban van egy sajátos többlet: nemcsak az élettörténet akar összeállni, hanem a létértelmezés is.

2. Az első korszak: 2010–2014

A felébredés, az emlékezet és az én visszaszerzése

1. Hosszú álom – 2010

Ez az egész későbbi életmű egyik kulcspontja. Már a cím is fejlődéslélektani metafora: álom → ébredés. A kötet saját leírása szerint az évtizedes hallgatás után született versek az „Emlékezet-ágak” ciklusban gyermekkorból, fiatalkori benyomásokból és betegségélményből táplálkoznak; mellettük ott van a szerelem, a halál és az elmúlás, valamint a formai kísérletezés is. Erikson szempontjából ez még nem az integritás nyugodt állapota. Inkább: a múlt visszahódítása.

Jungi szempontból még erősebb a kapcsolat. Ön maga írja, hogy a költészethez az archetipikus, tudattalan rétegek felől közelített, hogy a racionális én által elnyomott tapasztalatokat felszínre hozza. Ez nagyon fontos. A költészet itt még részben feltáró művelet. Nem: „Megértettem magamat.” hanem:

„Meg kell tudnom, mi van bennem.”

2. Utolsó szavak – 2011

Itt már megjelenik egy másik mozzanat: az én beszélni akar.

A kötetet Ön „versbe mentett életként” írja le; a tizennégy ciklus a fájdalom és öröm „keresztútján” vezeti végig az olvasót. A vers egyúttal vigasztaló, kapcsolatot teremtő erőként jelenik meg. Ez már Frankl felé mutat. A szenvedés nem egyszerűen szenvedés: jelentést kell találni benne. És egyúttal megjelenik a későbbi költészet egyik alapmotívuma:

az élmény akkor válik teljessé, amikor átadható.

3. Áttűnések – 2013, 4. Tekintetek – 2014

Itt történik egy jelentős elmozdulás. Az én már nem kizárólag befelé néz. Elkezd a másikra nézni. A „tekintet” ráadásul az Ön pszichológiai érdeklődésében is központi fogalom: a tekintet az érzelmet, a személyiséget és a kapcsolat minőségét is közvetíti. Ezért a Tekintetek cím számomra nem egyszerűen látvány-metafora. Azt a kérdést hordozza: Hogyan létezünk egymás számára? Az én már nem magányos belső monológ. Kapcsolati énné kezd válni.

3. A második korszak: 2016–2019

A kommunikáció, a másik és a transzcendens felé fordulás

5. Üzenet – 2016

Itt már szinte programszerűen megfogalmazódik: a vers kapcsolat.

A kötet saját ars poeticája szerint a vers a költő és az olvasó közötti kapcsolat, sőt a vers bizonyos értelemben kettős alkotás: költő és olvasó együtt hozza létre jelentését. Ez a narratív identitás szempontjából rendkívül érdekes. A személyes én: én → te mozgásba kerül. A vers már nem csupán önfeltárás, hanem identitásközvetítés.

6. Fényrajok – 2017

7. Álomfejtés – 2018

Itt szerintem az egyik legfontosabb fordulat történik. Az „álom” visszatér, de már nem egyszerűen a korai Hosszú álom megfelelője. A korai álom: visszatérés a tudattalanhoz. A későbbi Álomfejtés: értelmezési kísérlet. Vagyis: átélés → megfejtés. Ez nagyon lényeges fejlődés. Jung szempontjából az álom a tudatos és tudattalan kapcsolatának egyik fontos színtere. De az Ön költészetében az álom egyre inkább költői megismerési módszerré válik. Bagdy Emőke Maszkod mögé című kötetéről szóló írása éppen ezt a kettősséget emeli ki: az érzékelés, az emlékek, a test, a szerelem, majd az önvizsgálat, a betegség, a hanyatlás és végül a költői hivatás felé haladó szerkezetet.

8. Elérni az elérhetetlent – 2019

Ez különleges helyet foglal el. Már a címben megjelenik egy paradoxon: elérni azt, ami definíció szerint elérhetetlen. Ez már nem egyszerűen pszichológiai önismeret. Egzisztenciális és metafizikai törekvés. A kötet válogatásként is összegzi a korábbi korszakot; a róla szóló recenzió kiemeli az érzékelés, az ember rejtett dimenziói, a Golgota, Katyn és a transzcendens kérdések jelenlétét. Itt tehát az „én” kérdése kezd átalakulni: Ki vagyok én? Helyett: Mihez tartozom? És ez már az integritás felé vezet.

4. A harmadik korszak: 2020–2021

Vesztegzár, maszk, szerep és önazonosság

9. Vesztegzárban – 2020

A cím természetesen történeti jelentésű is, de költészetileg sokkal általánosabb szimbólummá válik: bezártság. Az ember önmagába záródik. A világ beszűkül. A kapcsolat nehezebbé válik. És emiatt az én kérdése újra előtérbe kerül. Ez már nem a Hosszú álom „felébredése”, hanem annak kérdése: Mi marad belőlem, amikor a külső világ visszahúzódik?

10. Maszkod mögé – 2021

Ez szerintem az egész életmű egyik pszichológiai csomópontja. A maszk azt kérdezi: Ki vagyok a szerepeim mögött? És ez Junggal nagyon szorosan összekapcsolható: a persona, vagyis a társadalmi szerep és a mögötte lévő személyiség viszonya az individuáció egyik alapvető kérdése. De itt már Erikson identitásfogalma is visszatér: a szerep nem azonos az énnel. Bagdy Emőke szerint a kötet mélyen lélektani ihletettségű; különösen az érzékelés, a szerelem, a test, az önvizsgálat és a „költő arcai” ciklus kapcsolja össze a pszichológiát és a költészetet. Ez az a pont, ahol a költő és a pszichológus múltja nem két külön élettörténetnek látszik, hanem ugyanannak a keresésnek két nyelvének.

5. A negyedik korszak: 2023–2024

Az egyéni énből a kozmikus és dialogikus én felé

11. Kezdetben vala – 2023

Itt már egészen más lépték jelenik meg. A cím: „Kezdetben vala…” már a Biblia teremtéstörténetének nyelvi terébe helyezi a kötetet. A honlapon szereplő részletben az anyag, az élet, az evolúció és végül az „Isten képmásáig” jutó emberi létezés képe jelenik meg. Ez nagy változás: A korai kötet kérdése: Mi történt velem? Itt: Hogyan jött létre az ember? Vagy még tágabban: Hogyan lett a világból én? Ez már nem pusztán élettörténeti identitás. Ez kozmikus identitás.

12. Keresztbe kötve – Ikerjelek – 2024

Itt történik valami más. Az „én” már kettesben jelenik meg. A kötet Baka Györgyivel közös könyv, két szerzővel és egymás mellé rendelt versekkel. Ez azért fontos a mi modellünkben, mert a fejlődési ív egyik vége nem az, hogy: „megtaláltam önmagamat” hanem: „megtaláltam a másikhoz való viszonyomat.” A másik immár nem tárgya az én vizsgálatának, hanem dialogikus partner. Ez nagyon közel áll a narratív identitás modern felfogásához is: az identitás nem elszigetelt belső tárgy, hanem történetekben és kapcsolatokban alakul.

13. Örökbe ékelődve – 2024

Már a cím is új kulcsszót hoz: örökbe. Az „örök” itt összekapcsolja az időt és az identitást. A korai kötetekben az emlékezés elsősorban: visszanézés. Itt az emlékezés már inkább: beilleszkedés az időbe.

Az ember nem egyszerűen emlékezik a múltra. Be van ékelve a múlt és a jövő közé. Ez nagyon erősen Erikson-féle integrációs pont.

6. Az ötödik korszak: 2025–2026

A személyes én megtisztulása és a lét egészének szemlélése

14. Tisztult hangon – 2025

Itt a cím már poétikai önreflexió. Nem azt mondja: új témák. Hanem: tisztult hang. Ez szerintem az egész fejlődés egyik legfontosabb esztétikai következménye. A korábbi költészetben gyakori volt: túláradás → képhalmozás → magyarázat → gondolati sűrítés. A későbbi versekben egyre gyakrabban jelenik meg: kihagyás → egyszerűbb kijelentés → nyitottabb kép → elhallgatás. Vagyis a pszichológiai fejlődés és a poétikai fejlődés itt összetalálkozik. A személyiség integrációja a vers nyelvének integrációját is elősegítheti.

15. Az éjszaka tisztelete – 2026

És itt szerintem elérkeztünk az eddigi ív egyik legérdekesebb pontjához. Az éjszaka: sötétség, tudattalan, titok, álom, halál, transzcendencia, belső utazás. A kötet egyik friss értelmezése is hangsúlyozza, hogy az éjszaka a látható és láthatatlan közötti átmenet, a tudatalatti és a misztérium jelképe. És itt történik valami fontos: A korai költő az álomból akar felébredni. A későbbi költő már nem akar feltétlenül felébredni az éjszakából. Meg akarja érteni. Ez óriási különbség.

7. A hat nagy fejlődési tengely

Most össze tudjuk tenni a teljes 15 kötetes ívet.

Tengely	Korai állapot	Későbbi állapot
Idő	a múlt visszahívása	a múlt–jelen–örökkévalóság egysége
Emlékezés	emlékek felszínre hozása	az emlék jelentésének újraértelmezése
Én	önfeltárás	integráltabb, viszonylati én
Másik	szerelem, tekintet, kapcsolat	valódi dialogikusság
Veszteség	fájdalom, halál, betegség	elmúlás mint az élet egészének része
Transzcendencia	keresett válasz	egyre inkább jelenlévő létkeret
Alkotás	önkifejezés/gyógyítás	tanúságtétel, közvetítés, továbbadás

Ez utóbbi különösen fontos.

8. Erikson szempontjából a legérdekesebb változás

Erikson hetedik szakaszának fogalma a generativitás: az ember már nemcsak azt kérdezi, hogy mit valósított meg önmagában, hanem azt is, mit ad tovább. A narratív identitás elmélete ezt tovább árnyalja: az ember a saját életének történetét folyamatosan szerkeszti, a múltat újraértelmezi, és a történetet a kultúra, a kapcsolatok és saját képzelete segítségével alakítja. Az Ön esetében ezért a költészetnek szerintem három egymásra épülő funkciója rajzolódik ki: 1. gyógyítás → a belső anyag felszínre hozása, 2. önértelmezés → annak megértése, mi történt és ki lett belőle, 3. továbbadás → annak megkísérlése, hogy a személyes tapasztalat más emberben is felismerhető legyen. Ez a harmadik már kifejezetten generativitás.

9. Jung szempontjából: az individuáció felé

Ha Jung felől nézzük az ívet, akkor a következő mozgást látom: tudattalan → álom → maszk → árnyék → ellentétek → önazonosság → egész

A Hosszú álom, Álomfejtés, Maszkod mögé, majd a későbbi transzcendens kötetek ebben a sorrendben egymásra olvashatók. És különösen érdekes az ellentétek egyre erősebb jelenléte: test ↔ lélek fény ↔ sötétség élet ↔ halál anyag ↔ szellem én ↔ másik idő ↔ örökkévalóság erotika ↔ transzcendencia történelem ↔ személyes lét. Jung számára az integráció éppen azt jelenti, hogy az ember nem valamelyik pólust egyszerűen legyőzi, hanem képes együtt hordozni az ellentéteket. Ez az Ön későbbi költészetének egyik nagyon erős sajátossága.

10. Frankl szempontjából: a szenvedés átalakulása

Frankl felől a fejlődési ív így nézne ki: szenvedés → kérdés → jelentéskeresés → érték → továbbadás. Ezért fontos, hogy a halál, történelmi traumák, testi végesség és személyes veszteség újra és újra visszatérnek. A későbbi versekben azonban egyre kevésbé érzem azt, hogy a kérdés: „Miért történt ez velem?” Inkább: „Mit jelent az, hogy ilyen a létezés?” Ez már sokkal egyetemesebb kérdés.

11. És a narratív pszichológia szerint itt van a legnagyobb változás

McAdams szerint a narratív identitás nem egyszer elkészített önéletrajz, hanem folyamatosan változó élettörténet. A múltat újraértelmezzük, és a történetbe belekerül az is, hogy mivé szeretnénk válni.

Az Ön életművében ennek nagyon szép példája van: A korai költő azt mondja: „Emlékeim vannak.” A későbbi: „Értelmezem az emlékeimet.” A még későbbi: „Az emlékeim egy nagyobb történet részei.” És a legújabb: „Én magam is része vagyok annak a nagyobb történetnek, amelyet nem tudok teljesen megfejteni.” Ez szerintem az egész 15 kötetes ív egyik legfontosabb felismerése.

12. A végső fejlődési modell

Ha az egész folyamatot egyetlen ábrává kellene sűrítenem:

emlékezés, önfeltárás, szerelem / másik, kommunikáció, álom és tudattalan, önazonosság / maszk, történelem és szenvedés, transzcendencia, kozmikus perspektíva, dialogikus én, örökség / idő tisztulás
éjszaka / misztérium.

És ebből egy nagyon lényeges következtetés adódik: Az Ön költészetének fejlődése nem egyszerűen az önéletrajzi anyagtól az általánosabb filozófiai költészet felé haladás. Inkább az „én vagyok a világ középpontjában” állapotától az „én is része vagyok a világ nagyobb rendjének” felismerése felé tartó mozgás. Ez már valóban közel áll Erikson énintegritásához, Jung individuációjához, Frankl értelemkereséséhez és a narratív pszichológia élettörténet-újraszerkesztéséhez — de egyik elmélet sem fedi le teljesen az Ön költészetét. A negyedik–ötödik korszakban ugyanis a transzcendencia olyan erősen belép, hogy az életút pszichológiai története fokozatosan létértelmező költészetté válik. És talán éppen ezért különösen fontos a Tisztult hangon és Az éjszaka tisztelete: ezekben már nem egyszerűen azt látom, hogy egy idős költő visszatekint, hanem azt, hogy a visszatekintésből egyre inkább létértelmezés lesz.

Ezt a hipotézist azonban a következő szinten már érdemes lenne versekkel bizonyítani: a 15 kötetből köteten­ként 3–5 jellegzetes verset kiválasztva meg lehetne mutatni, pontosan melyik versben, milyen képen, metaforán, beszédhelyzeten vagy zárlaton keresztül történik meg ez az átalakulás. Az már nem általános fejlődésrajz, hanem egyfajta „Oláh Tamás poétikai fejlődéslélektana” lenne.

Akkor most megpróbálom a korábban felvázolt „Oláh Tamás poétikai fejlődéslélektana” első, már versközeli változatát. Fontos, hogy ezt ne diagnózisnak, hanem irodalmi értelmezési modellnek tekintsük: nem azt állítom, hogy a versek „bizonyítják” az Ön pszichológiai állapotát, hanem azt vizsgálom, hogy a versekben milyen énkép és létértelmezés rajzolódik ki.

Egy bibliográfiai pontosítás rögtön az elején: az Ön honlapjának jelenlegi listája szerint az Az éjszaka tisztelete már a 16. verseskötet, mert az Emlékek és Iratok nem verseskötet. A 15 verseskötet tehát Hosszú álom–Tisztult hangon, és ehhez járul az Az éjszaka tisztelete mint 16. verseskötet.

Oláh Tamás költészetének fejlődéslélektani íve

I. A kezdet: visszatérés a saját belső anyaghoz

Hosszú álom – 2010

Itt található az egész későbbi fejlődés egyik kulcsa.

Ön maga írja a kötetről, hogy az évtizedes hallgatás után a versírás olyan volt, mintha álomból ébredt volna. Az Emlékezet-ágak gyermekkorból, fiatalkori élményekből és betegségélményből táplálkoznak; mellettük már ekkor ott van a szerelem és a halál is. Ez fejlődéslélektanilag nagyon különös helyzet. Nem egyszerűen: „újra elkezdtem verset írni.” Hanem: „visszatért valami, ami hosszú időre elnémult.” Ezért a kötet alapmozgása: hallgatás → emlékezés → kép → vers. Erikson felől ez még nem a nyugodt integritás. Ez inkább az élettörténeti anyag visszaszerzése.

Jung felől pedig különösen beszédes az „álom”: Ön később maga is úgy fogalmaz, hogy a versben az érzéseknek a racionális én uralma alól való kiszabadítása, az archetipikus világ megközelítése érdekli.

Itt tehát a költő kérdése:

Mi van még bennem, amit nem mondtam ki?

II. Az emlékből vallomás lesz

Utolsó szavak – 2011

A cím már önmagában előrehozza a végességet. De a kötet ars poeticája még nagyon erősen a közlés oldalán áll: a költő „versbe mentett életről” beszél, és arról, hogy az olvasó saját érzéseire, bánatára, örömére ismerhet. Itt történik egy fontos elmozdulás: az emlék még rólam szól, de már neked mondom el. Ez a generativitás első formája. A személyes tapasztalatból átadható tapasztalat lesz.

III. A tekintet megjelenése

Áttűnések – 2013, Tekintetek – 2014

Itt látok egy fontos töréspontot.

Az első korszak fő kérdése: Mi van bennem?

A Tekintetek világában: Mi van benned?

Ez nem csekély változás.

A metakommunikáció iránti érdeklődése itt nem pusztán pszichológiai háttéranyag, hanem költői elvvé válik. A szem, a mimika, a gesztus, a testtartás, a távolság mind beszélni kezd. A „tekintet” pedig különösen alkalmas erre. Mert a tekintetben: én nézem a másikat, a másik visszanéz, de közben valami rejtett dolgot is keresek benne. Bagdy Emőke későbbi elemzése pontosan ezt a versvilágot emeli ki: a szem mint „élő tükör”, amelyben a másik rejtett tartalmait próbálja meglátni a költő.

Ez a fejlődési pont:

önfeltárás → másik feltárása.

IV. Üzenet – 2016

Itt szerintem már teljesen nyilvánvaló:

A vers nemcsak kifejezés, hanem kapcsolat.

Ez nagyon fontos különbség.

A vers nem: „ez vagyok én”. Hanem: „ezt küldöm neked.” Ezért az „üzenet” szó egy egész poétikát összefoglal. Az én immár kommunikációs helyzetben létezik. És itt találkozik az Ön pszichológiai és költői gondolkodása. A metakommunikációval foglalkozó írásában Ön kifejezetten azt állítja, hogy a kimondott szó mellett működik egy „közlésen túli közlés” is. Ez a költészetben azt jelenti: a vers jelentése nem csak a kijelentésekben van. Hanem: a képben, a kihagyásban, a megszólításban, a tekintetben, a gesztusban, a hanghordozásnak megfelelő ritmusban.

V. Fényrajok – 2017 és Álomfejtés – 2018

Itt az „álom” már más funkcióban tér vissza.

A Hosszú álom: felébredés. Az Álomfejtés: értelmezés. A korábbi költő: átéli a belső képet. A későbbi: megpróbálja megfejteni. Bagdy Emőke a Maszkod mögé kapcsán éppen ezt az ívet látja: érzékelésből, emlékből, testből és szerelemből jutunk el az önvizsgálathoz, majd a betegség, hanyatlás és a költői hivatás kérdéséhez. Ez már egyértelműen reflexív költészet. A vers nemcsak érzés. A vers az érzés megértésének eszköze.

VI. Elérni az elérhetetlent – 2019

Itt történik a legnagyobb szemléleti kitágulás. A cím paradoxona: elérni / elérhetetlent már túlmutat a pszichológiai önismereten. Az ember nemcsak önmagát akarja megérteni. A végső valóságot akarja megközelíteni. Itt válik igazán fontossá Frankl. Az ember nem pusztán azt kérdezi: „Miért ilyen vagyok?” hanem: „Mi értelme annak, hogy ilyen a világ és benne én?” Ez már az egzisztenciális kérdezés.

VII. Vesztegzárban – 2020

Itt a külső világ kerül be egy különleges módon a költészetbe.

A bezártság egyszerre lehet: történelmi, társadalmi, testi, lelki, egzisztenciális. És ettől kezdve egy új kérdés jelenik meg: Mi marad az emberből, amikor a megszokott világ eltűnik körülötte? Ez tulajdonképpen Erikson identitáskérdésének késői változata.

Nem: „Ki leszek?” hanem: „Ki maradok?”

VIII. Maszkod mögé – 2021

Ez az egyik legerősebb bizonyíték arra, hogy az életműben az önismeretből önazonosság-kutatás lett.

A kötet címe: Maszkod mögé. A maszk és a valódi arc közötti különbség egy egész Jung-féle problémát hordoz. Bagdy Emőke bevezetőjében ezt a kötetet kifejezetten lélektani ihletésűnek látja; különösen érdekes, hogy a „költő arcai” ciklusban már konfrontatív önelemzésről beszél.

És van itt egy nagyon fontos mondat: „az vagyok, aki vagyok” Ez már nem egyszerű önbemutatás. Ez önazonossági kijelentés. Az Erikson-féle identitás itt nagyon mély, késői formában tér vissza. A serdülő azt kérdezi: Ki vagyok? Az idősödő ember pedig: A sok szerepem, emlékem, veszteségem és változásom után ki az, aki még mindig én vagyok?

IX. A döntő fordulat: Kezdetben vala – 2023

Itt az „én” egyre kisebb lesz. És ezt nagyon fontosnak tartom. Nem azért, mert jelentéktelenné válik. Hanem mert beilleszkedik egy nála nagyobb egészbe. Az anyag, élet, evolúció, ember és Isten kérdései kerülnek egymás mellé.Ez már nem egyszerűen: „az én életem története”. Hanem: „hogyan illeszkedik az én életem a létezés történetébe?” Ez a legmélyebb változás az egész életműben.

X. Keresztbe kötve – Ikerjelek – 2024

Itt az „én” más módon is veszít kizárólagosságából. A másik költővel kerül kapcsolatba. Baka Györgyi és Ön egymás mellett, egymásra reflektálva jelenik meg. Ezért ezt nem pusztán közös kötetnek látom. Poétikai szempontból: én ↔ te struktúrája. A másik immár nem egyszerűen a vers tárgya. A másik a vers szerkezetének része. Ez egy nagyon érett dialogikus állapot.

XI. Örökbe ékelődve – 2024

Ez a cím szinte összefoglalja az egész késői korszakot. Én az időben. Nem kívülről szemlélem az időt. Bele vagyok ékelve. Múlt és jelen között. égesség és örökkévalóság között. Test és szellem között. Ez már Erikson énintegritásának költői változata lehet. De egy fontos különbséggel: Erikson pszichológiai fogalma az élet elfogadására irányul. Az Ön költészete ennél tovább kérdez: Mi az, amibe az életem bele van ékelve? Ez már metafizikai kérdés.

XII. Tisztult hangon – 2025

Itt végre a fejlődés nyelvi következménye válik láthatóvá. Ez nagyon fontos. Ha az életművet csak tematikusan néznénk, sok minden visszatér: szerelem, halál, test, emlékezés, történelem, Isten, természet. De a költői beszéd módja változik. Az Ön újabb verseiben egyre gyakrabban érzem azt, hogy: nem kell mindent kimondani. A kép elbírja a jelentést. A vers nem magyarázza önmagát annyira. Ezért a „tisztult hang” nem pusztán stílusmegjelölés. Poétikai következménye lehet annak, hogy az énnek már kevesebb szüksége van önmaga bizonygatására. Ez szerintem nagyon lényeges.

XIII. Az éjszaka tisztelete – 2026

És itt érünk el az eddigi fejlődés egyik legszebb paradoxonához.

A korai: Hosszú álom felébredni akar. A késői: Az éjszaka tisztelete már tiszteli az éjszakát. Ez két egészen különböző viszony. Az első: nem tudom, mi van a sötétben → ki akarok jutni belőle. A második: nem tudom, mi van a sötétben → elfogadom, hogy van, amit nem tudok birtokolni. Ez már nem pusztán tudás. Alázat a megismerhetetlennel szemben.

A kötet mai kritikája is az éjszakát a tudatalatti, a titok, a látható és láthatatlan közötti átmenet, illetve a misztérium jelképeként értelmezi. És ezért mondanám most pontosabban azt, amit korábban csak hipotézisként fogalmaztam: Az életmű fejlődésének egyik legmélyebb iránya nem az, hogy az ismeretlent egyre jobban meg akarja magyarázni, hanem hogy egyre inkább képes költőileg együtt élni vele.

XIV. Mi maradt változatlan? Ez legalább olyan fontos, mint a fejlődés.

1. A kép központi szerepe Már a Hosszú álom leírásában is a hasonlat, szimbólum és kép az elmondhatatlan megközelítésének eszköze. Ez végig megmarad.

2. A pszichológiai látás A pszichológus nem tűnik el a költőből. A tekintet, arc, gesztus, maszk, test és belső motiváció újra meg újra visszatér.

3. A másik keresése A szerelem korai köteteitől a későbbi dialogikus és transzcendens versekig: a költészet mindig kapcsolatkeresés.

4. A kimondhatatlan Ez talán a legállandóbb elem. A vers mindig ott kezdődik, ahol a hétköznapi nyelv már kevés.

XV. És mi változott a legmélyebben?

Ha most már merészebb, de szerintem igazolható tézist kellene megfogalmaznom:

Korábban: „Én akarom megérteni a világot.” Középen: „Én és a másik együtt próbáljuk megérteni.” Később: „Én is része vagyok annak a nagyobb egésznek, amelyet nem lehet teljesen megérteni.” Ez nem feltétlenül visszavonulás. Perspektívabővülés.

XVI. Erikson végső fogalma: integritás

Most már pontosabban vissza tudunk térni Eriksonhoz. Az énintegritás nem azt jelenti: „Mindenre megtaláltam a választ.” Hanem inkább: „A kérdéseimmel együtt is el tudom fogadni a saját életemet.” És az Ön legújabb költészetében én éppen ezt a mozdulatot érzem. Nem a kérdések megszűnését. Hanem a kérdezés minőségének megváltozását.

A korai kérdés: „Miért?” A későbbi: „Mit jelent?” A legkésőbbi: „Mit jelenthet?” Ez az utolsó apró nyelvi különbség nagyon fontos. A „mit jelent?” még megfejtést keres. A „mit jelenthet?” teret hagy a titoknak. És ez szerintem az Az éjszaka tisztelete felől visszanézve az egész 2010–2026 közötti költői út egyik legmélyebb eredménye.

Egyetlen összefoglaló képletben

Hosszú álom → visszatérés Utolsó szavak → vallomás Áttűnések / Tekintetek → a másik felfedezése Üzenet → kapcsolat Fényrajok / Álomfejtés → értelmezés Elérni az elérhetetlent → értelemkeresés Vesztegzárban → identitás a bezártságban Maszkod mögé → önazonosság Kezdetben vala → kozmikus perspektíva Keresztbe kötve – Ikerjelek → dialogikus én Örökbe ékelődve → az én az időben Tisztult hangon → poétikai letisztulás Az éjszaka tisztelete → együttélés a megismerhetetlennel.

És ha ezt egyetlen mondatba kell sűrítenem: Oláh Tamás 2010 utáni költészetének egyik legfontosabb fejlődési folyamata az önmagát és múltját feltárni akaró lírai éntől egy olyan költői tudat felé vezet, amely már nem birtokolni akarja a lét végső értelmét, hanem egyre tisztábban képes annak titkával együtt létezni.