Oláh Tamás Az éjszaka tisztelete című verskötete a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület gondozásában kerülhetett néhány héttel ezelőtt az olvasók kezébe. Az immár 16 kötetes költő új versgyűjteményének címe is sokat sejtet, hiszen az éjszaka a tudatalatti, a titkok jelképe, átmenetet biztosít látható és láthatatlan között. Az éjszaka a belső utazás ideje, s azt is tudjuk, hogy a sötétség leple alatt dolgok rejtőznek, ezért a misztériumok szimbóluma is.

Nem véletlen, hogy a nyitó versben így fogalmaz a szerző: „Fekete palástja teszi rejtélyessé. /Végtelen és fenséges, /igazságos és tiszta.” A költő szemei „az alkony utánit, /az éj királynőjét kutatják”, de nyilvánvaló az is, hogy az éjszaka tisztelete a „feminin Holdhoz kötődik”, hiszen az égitest az éjszaka úrnője, a változásokat és az érzelmeket jeleníti meg.

Oláh Tamás végzettsége szerint pszichológus, alkotói megszólalásmódja a költői fantáziaműködés eredményeként érzelmek intenzív kifejezése sűrített képi világ megteremtésével. A kiadványban a nyolc kisebb egységbe rendezett opus azt az üzenetet közvetíti az olvasóknak, hogy a lírai én mint szubjektum mindig talál egy helyet, ahonnan beszélhet, s utazása során egy imaginárius birodalomba csalogatja a befogadót. A könyv végére érve eltölt bennünket az a jó érzés, hogy az írások jó hatással vannak az érzelmi intelligenciára.

Ezekben a létösszegző, létértelmező költeményekben Oláh Tamás saját személyiségfejlődését is végigkíséri, sorskérdésekre keresi a választ, vershangját álmok, emlékek, lélekdarabkák szövik át. A szerző belélegzi a világot, majd a maga sajátos módján visszalélegzi, támaszkodva költői nyelve zeneiségére, a megidézett impressziók varázslatára. Önátadás szűrődik ki az Ora et labora utolsó soraiból a teremtőtől kapott értékei szétosztásának örömével. „Amit kaptam, ajándék, / nem birtok. // Nem tartom meg, / nektek továbbadom.”

A „kiválasztottság csendjében” munkálkodó Oláh Tamás hihetetlen műveltséggel rendelkező alkotó, poéta doctus, írásaiban számos irodalmi és kultúrtörténeti munkából emel ki sorokat, hogy ezeknek a vendégszövegeknek az alkalmazásával még inkább megvilágíthassa gondolkodásmódjának, alkotói szándékának esszenciáját. A kötet végén található jegyzetekből mindenkor tájékozódhatunk a felhasznált irodalomról. A versszövetekben nemcsak az idézetek vannak kurziválva, hanem a szerző számára fontos kiemelések is.

Oláh Tamás lírai univerzumát a hit, a spiritualitás kíséri végig, túlmutatva az anyagi világban megszerezett tapasztalatoktól, fontos számára a mélyebb értelem, a belső fejlődés, az önismeret, a transzcendenssel való kapcsolat keresése. Látja a szavak „papíron túli fényét”, belső utazása során mindenkor a lelki békére való törekvés inspirálja a „hit és a fény” spirituális színeiben. Nem véletlen Szent Ágoston több alkalommal történő idézése, hiszen ő is az igazságot keresi Isten világosságában. A hit azt jelenti, hogy az ember elhiszi, amit még nem lát (…) a hitnek az a jutalma, hogy látni fogja azt, amiben hisz – fogalmaz a keresztény teológus, de a nem látott dolgok valós észleléséről olvashatunk például A zsidókhoz írt levélből is. (Károli Biblia 11.l)

„Szeretetéhségben” követjük tovább a versüzeneteket, s megbizonyosodunk a költészet teremtő erejéről, amely a belső lelkiállapotokat képi világgá változtatja. Lenyűgöző gondolatok ragadnak magukkal, érezzük, hogy a szerelem a Baka Györgyi által megfogalmazott „kimondhatatlan egység” édeni állapotának megvalósulása, Oláh Tamás olvasatában pedig a lelkek „mesés egysége”. A fellobbanó szenvedélyek azonban a démonokat is felébresztik ,„ S a férfiállat ilyenkor könnyen / a női testet legyőzni igyekvő / részegségbe szédül…” A szerző elragadtatott szavakba önti a kimondhatatlant, a nyelv eszközével nyújt harmóniát és esztétikai élményt, képekből összerakott szövegeiben hidat épít férfi és nő összetartozásához. A szerelem az embert olykor költővé teszi, Hamvas Béla elmélkedésében azonban a szerelemből hamar kivész a költészet, de férfi és nő között poétikus kapcsolat valósulhat meg; s ez az a helyzet, amikor a verseket nem írjuk, hanem éljük.

Az Oláh Simon Balázs fotóival illusztrált kötet a hangok nélküli tiszta világba, a Csendbe is elvezet bennünket. „Tündöklő képek, / tiszta vonalak/ maradjatok magatokban / a hangok nélküli világban!”– kéri a költő, hiszen a csend erő olyan helyzetekben, amikor felesleges a magyarázkodás, ilyenkor teret enged a belső bölcsességnek, mindent elmond titkon a lélek nyugtalanságáról. A csendben úgy lapulnak a hangok, mint a fehérben az összes szín; érzelmi, metaforikus jelentéssel telítettek, így újra visszavisznek bennünket az eredeti felismeréshez, s tudatják, hogy „küldi valaki éneklő igéit / óvó sugarát fölénk / valaki biztos kézzel / vigyáz ránk”. A folyamatos önleleplezés során jó érzéssel tölt el bennünket, hogy Oláh Tamás nem akar más lenni, mint önmaga: „Két lépés között figyelmem / befelé fordítom. / Magamban cipelem Istenemet.”

A fény toposza Oláh Tamás vershorizontjában is eloszlatja a sötétséget, iránytűként működik a lelki megvilágosodáshoz, egyfajta szakrális szimbólumként van jelen, melynek segítségével a dolgok szépségének megőrzése a távolság esztétikájával megtörténik, felidézve bennem Reményik Sándor egy nagyon szép sorát. „Nem enyém a fény, csak bennem jár, / Istennek köszönjétek, ne nekem.”

Tornay Xénia értelmezésében lélekből felszabaduló keserűség jellemzi ezt a megszólalásmódot, amely főként az idő- és értékszembesítő opusaira vonatkoztatható, hiszen az embernek nem marad más, „csupán a Lepréselt Idő / olvadt világossága”, s mivel a költő feladata olykor értelmetlennek, meghatározhatatlannak látszik, így, mintegy vigasztalódásként a jól ismert horatiusi carpe diem hangoztatásának szabadságérzetével zárja a költeményt. Oláh Tamás versvilágának mélyebb megismerése csak megerősíti bennem Cs. Gyimesi Éva megállapítását, mely szerint a szövegnek az a sajátossága, hogy az olvasó tudatában érzéki képet tud felidézni.

A lírai én térben és időben kitágítja önnön személyiségét, pillanatnyi impresszióit látomásossá szélesíti, így mélyen megérint bennünket az Árulkodó arcizmok verseiben a felsorolt emberi minőségek személyiségformáló ereje. A képzelet hatalmas játszóterén a szerző kilép a hétköznapi valóságból, hasonlít ez az állapot a flow-élményhez, amikor teljesen elmerül az alkotó ebben a különleges lelkiállapotban. Igaza volt Einsteinnek, amikor azt mondta, hogy a tudás mindig korlátozott, miközben a képzelet körülöleli a világot.

Mit közvetít számunkra a költői révület? Megvalósítani kívánja a látszólag lehetetlent, örök harcot vív térben és időben. Sokszor vannak kétségeink, tudjuk, a titkokat mindenki magában hordja, de csak kevesen tudják azokat megfejteni; Oláh Tamás vallomásos soraiban azonban megragadhatjuk a lényeget. „Érzem, amit leírni / lehetetlen (…) az értelem, / mintha nem is lenne, / többé nem mérlegel, / minden ősivé, éppen zajló / megannyi teljességé válik, / a rend nem / kormányozza a testet…”

Felkavaró, az emberi lelket mélyen megérintő opusok tartoznak a Szélfútta virágszirmok oldalaira, köszöntőket olvashatunk itt a szerző számára meghatározó személyekről. Érzelmi csatornák nyílnak meg, tudattalan tartalmak kerülnek a felszínre, s az írásnak ebben a megindítóan gyönyörű „másállapotában” eltűnnek a belső feszültségek, feloldódunk magunk is a varázslatban. Ünnepli Baka Györgyit, akinek verseiből „díszek jönnek elő, / muzsika szól belőlük, / minden kifejezésnek / különös illata lesz”, elismeréssel kíván minden jót a 80 éves Szondi Györgynek: „…vezeted / képzeletünk géniuszát, / csillag-tájaink látomásait…,s köszönti B. Tóth Klára költőt és festőművészt is, hiszen „kívánni szépeket könnyű annak, / ki igazat szól, s ontja a jót”.

Az Éjszaka tisztelete versgyűjteményében kellő rezignációval felbukkan az elmúlás gondolata is, hiszen érthetően nem vágyódik az ember a „kihűlt jelen” állapotára. Hihetetlenül gazdag képi világ tölti fel a sorokat itt is, a komorabb hangvételű írások nemcsak annak félelmét vetítik előre, hogy „…a szenvedés borostyánja már / rajta kúszik”, „s aki kiáll a harcból, / már a halálba kóstol?” A sötétebbre árnyalt darabok a szerző saját nemzetének jelen állapotát is megrendítő sorokban aposztrofálják a Mikor a függöny lehull című költeményben. „Hiába erős a karod, / a habzó szavak / surranó rossza elér, / s már nem vagy több egy foltnál. / Meglásd, ez lesz a sorsod, / Magyarország.”

A Teremtés és Imádság című a költemény utolsó részben a szerző megerősíti önmagát abban, hogy a világ Isten végső győzelme felé tart, a hívő ember bizalmát és életét egy felső erőbe helyezi, s bár szkeptikusan felteszi a kérdést az emberi élet rövidségéről, mégis vágyódik az ismeretlenbe akkor is, ha nyitott kérdések maradnak. „Vágyódom valami végleges után, / valami égi utazásra (…) ahol eszünk és szívünk élesre vált, / és a szellem gyönyörűségét / kapjuk ajándékba.”

A kötetben Oláh Tamás földi utazásának lenyomatait értelmezi saját lelki-pszichikai laboratóriumában. Az erős érzelmi töltésű, katartikus versbeszéd végül eljuttat bennünket a lelki megkönnyebbülés állapotába. Így válnak ezek a poétikai vallomások annyira szerethetővé és emberközelivé. Ennek tudatában gondolataimat erősítse meg Kirkegaard egy ideillő igazsága. Létező személy számára csak a szubjektív igazság lehet vezérlő, amelyet objektív bizonytalanság és szenvedélyes bensőségesség jellemez.

Oláh Tamás. Az éjszaka tisztelete. Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár, 2026

Kép: Oláh Simon Balázs felvétele, fekete-fehér változata a kötet 59. oldalán.

Megjelent 2026.07.21-én az EVID oldalán:

https://folyoirat.evid.hu/a-koltoi-fantaziamukodes-kepi-vilaga/