EL

Hová szökhetnénk innen? – kérdezed,
de jössz mellettem engedelmesen.
Meddig jutunk el, nem tudod te sem,
mindig egy messzi pontot néz szemed.
Csak értelmezhetetlen füstjelek,
a látóhatárt összefércelő
anyagszálak, egy elnyűtt téridő.
Bolygónyi szétbombázott roncstelep.
Batyuk, motyók, kitépett végtagok,
pár ócska lábos, labda, ágyrugó,
s a jól ismert édeskés illatok,
megannyi báb, melyik lett áruló,
már mind egyforma, nem találgatod,
kihűlve, szétszakadva fekszenek.
Szökjünk el innen együtt, míg lehet.
Ameddig engedik az istenek.

Szokolay Zoltán (1956-2020)

UGRÓISKOLA

Novemberben csalóka tavasz jött,
egy aggastyán szökdécselni kezdett
úgy, mint kölyökkorában.
Aztán lezuhant.
Arccal a kőre.
Sötétpiros vonalakat
szárított feketévé a Nap.
Sokan gyászolták:
füvek, fák, madarak,
macskák, kutyák, lovak,
Isten megannyi bűntelen teremtménye.
Maga a kő is,
amely befogadta testét.
Embertársai hamar elfeledték.

TETEM

Az út mellett a kihűlt testből
két nagy madár lakmározott.
Múlt és jövő találkozása,
egymás elől kapkodják el.
Csendben megálltunk, fölrebbentek.
A gyanakvás csak konteó.
Üveges szem. Íme az ember.
A gázoló már messze járt.

KORTÁRS

Kapott tőlem egy verseskötetet.
Rákiáltottak, dobja el.
Lobogott a tűz a vaskályhában.
Felizzottak a verssorok.

RÁFAGY

ráfagy a képernyőre a szó
odahal menthetetlenül
elektronikus óceán
szétkapcsolt négy dimenzió
eltitkolhatja hol vagyok
a test a sárban elmerül
de mennybe tér
mi abból származott

NYÁRVÉG

Nem lesz már szám, hogy szólítsalak,
szemem se lesz, amellyel intsek,
aki voltam, azt őrli a káosz,
aki lehettem volna, hallgat.
Legkisebb részeimre hullva

csak az egyetlen rendre vágyom:
szívembe kapaszkodó fűzfagyökér,
engedd ide hozzám a párom.