Nem bírom levakarni magamról
kárhozatos mulatságomat,
leküzdhetetlen vonzalom
vezet a rulettasztalhoz,
kapkodva váltogatom a számokat,
a színeket, az utolsó fillérig
elvesztem közös pénzünket.

Mi hajt a szüntelen játékhoz?
Talán a semmi titka,
az ellen-világ támadása…

Megrázó kétségbeesésben,
a szavak lármás csendjében
kiáltok hozzád, Uram!
Ne vess el engem, tarts meg,
mielőtt elveszek a bennem
tátongó sötétségben!

Minden lebomlik bennem,
a hús, a vér, a csontok, az álmok,
már a semmibe visszahanyatló,
ködként káprázó világ sem ámít.

Ha már összeomlott minden,
amit az emberi önkény alkotott,
a nyomorúság legmélyén
a létezés szent alapja nyílik meg
és fényáradásával megtölti
száraz, felperzselt lelkemet.

Oldozz fel, mennyei világosság,
a lélek legmélyén felfénylő kristály!