Halálvágy

Ha a heves kín letaszít
a föld sötét ölébe
s eltép a fénytől: jelt ad így
a boldog költözésre.
A keskeny csónak visz a menny
túlsó partjára sebesen.

Várjuk az örök éjszakát,
áldjuk az örök álmot.
Melengetett a napvilág,
hervasztottak a gyászok.
Nem csábít többé messze táj:
Atyánkhoz mennénk haza már.

Otthonra már úgysem lel itt
hűségünk és szerelmünk.
a hajdankort megvetik,
az újon mit szeressünk?
Ó! búsan áll és egyedül,
ki a szent hajdaniért hevül.

A hajdaniért, mikor derék
szívek szent tűzben égtek
Atyjuk orcáját és kezét
tisztelték még a népek,
s volt lélek, jámbor, tiszta, szép,
ki ősképét formázta még.

A múltért, mikor még remek
ősi törzsek virultak,
s halni vágytak a gyermekek
országáért az Úrnak;
s bár élet pezsdült, kedv fakadt,
szív szerelemtől is szakadt.

A múltért, hogy Isten leszállt
az ifjúság színében,
s halt értünk korai halált
szerelmetes hevében;
félelmet és kínt nem került,
s ezzel csak drágább lett nekünk.

Felé sóvárgunk szüntelen,
kiket beburkol éjünk.
Szomjunk nem szűnik percre sem,
amíg a földön élünk.
Haza kell térnünk mielőbb,
meglátni azt a szép időt.

Mi tartóztatna vissza itt?
Rég pihen sok szerettünk.
Sorsunk zárják le sírjaik,
s most fáj, szorong a lelkünk.
Nincs mit keresnünk itt tovább -
telt a szív - üres a világ.

Elönt az édes sejtelem
titkos-hatalmas árja.
Így visszhangzik a végtelen
a szívünk bánatára.
Sóvárognak szeretteink,
s vágyuk fuvalma meglegyint.

Vár odalent a Vőlegény,
Jézus, a drága mátka.
Alkonyodik már, a szegény
szeretők vigaszára.
Bilincsünk álom oldja meg,
s az Atya tárt karjába vet.

Rónay György fordítása