1.

Ki hitte volna, hogy itt ragyog
egyedül a légben, rejtőző
szemed.
Ki hitte volna, hogy szörnyű
idők után a megújulás karnyújtásnyira lehet,
szerencsém is lehet szemed sírja,
te és én emlékszünk pőrén megírva,
minden jót, minden rosszat, mindent,
hogy végre bilincsek zúgnak csendet,
hogyan hajolhatunk ugyanabba a forrásba
hogyan néznek minket, hogyan lát a világ,
mint a meglesett szeretőket egymás karján,

ez reszkessen ki a vízből,
tegyünk úgy mintha most fedeznénk föl,
hogy mi volt akkor a félelem mögött.
Én voltam, magamnak voltam háttal.
És nem érdekelt akkor semmi más.
Reméltem jön valaki, egy kérlelhetetlen,
nem lehet mindig a félelem és remény közt élni,
talán egy jel végül nevet ad nekünk,
a közös forrásba helyezve minket
mint két kiáltást, nekünk ott,
ez lenne a csoda.
De soha nem lesz. Te nem az vagy már,
nem vagyok méltó hozzád, én aki
a sorstól fetrengett fuldokolva.
Igen, de már megint
úgy hangzik és ismét olyan, mint egykor.
Igen, így volt, de megint
eljött egy szótlan szellő veled.
Nem túlzott, csak egy érintést adott,
talán csak egy kis baráti paskolást,
de kényszerít mégis a hallgatás
talán te és én, külön-külön is ezt hisszük.

 

2.
Alkonyatkor érzések jöttek egyedül,
ahogy az éjjel és nappal kéz a kézben egyesül.
Nehezen feledhető ez a pillanat nekem,
szemhéjadon utazott megszentelt egem,
üresen kong a város zaja s utánad árad.
Nem gondolom, hogy az idő téged várat,
a szegénység idején a kétségbeesés maraszt.
Most már csak csupasz vágy maradt,
a nap elűzte a felhők kósza könnyeit,
és alámerülő arcán, egy belső éjszaka dadog,
mint csevely ráncai, most édes a mosolyod.
3.
Érdemes lehet rád a hajnal
ha szeretsz.
Tudod,
gyere, követellek téged, azt ami voltál,
Én megtartottam s érintetlen a táj.
Elvándorolnék érted én
s mikor megérkezek, gazdag,
híres hozományod leszek.
Tudod,
gyere, követelem azt ami voltál
Bár ez még nem te vagy.
Bár a hangom is téged szólít,
lehet hirtelen
az égető vágy,
de a belső gazdagság az mi értékesebb.
Fontos megszeretni a hajnalt
s majd ami azt követi.
A magány engem megtanult viselni.
Ma este, és egész éjjel
is velem vagy,
és újra nyög egyet a forgó idő vágya,
és az ajkak kimondják, hogy
ez a béke, itt a béke mára.
Már tudlak téged követelni,
hit hatása a vidám szorongás,
ismerős a szív-meleg nélküli kifogás.
Igazolás igazol,
tudja, hogy itt vagy,
átélni bármilyen szárnyalást,
de az idő halad és a nap
mégis itt marad.
Tanulj másféle irgalmat,
mit időzít az álom és a szeretet,
mégis itt marad.
Ma este, és egész éjjel,
veled leszek.
Újra izzik bennem a szemed,
a hiány az, ami ma nem a mienk.
Én megőriztem, s érintetlen a táj.
Nem tudom, nélküled meddig vár,
nélküled átéltem ezt a vak ködöt
a szélfútta homokot mely az ablakon zörög.
Derűs lehet hajnalunk, ha szeretsz.
Olyannak követelve amilyen voltál.
Bár tudom ez nem lehet,
mert hoznád újra
a fájdalmat és egyéb régi rontást.
Még ha majd egy másik arcod bólint,
Égi öröm lesz számomra az is.
(Radnó György fordítása)