A III. Szentpétervári Nemzetközi Ortodox
Egyházzenei Fesztivál résztvevőinek 

Hallgatom a harangszót,

az énekek hullámzását,

a hullámokkal együtt ring

a testem, mintha szél fújna belül.

Lehet-e a zenénél jobban

közvetíteni a lelkek minden

idő előtti és minden

időn túli egységét?

x

A Fesztivál-kórus próbáin

bennem talán egy lepke

szárnya verdes,

leheletnél lágyabb hang vonzza.

Hol az erő? A gyöngeségben

teljesedik be?

A kemény akarat széttörik,

nem rögzülhet semmi,

csak az ének hullámzik

ringat ölel és elválik.

 

Csak a lélek végtelen

szabadsága lélegzik

percről percre. Szelíden

levegőbe emelkednek

az Anyicskov-híd vad lovai,

a Puskin szobor megelevenedik,

kitárja karjait és magához ölel.

Fölöttünk a Szent Izsák

Székesegyház ezüst galambja repdes.

x

A kórusok éneke

közben felfoghatatlan,

körülírhatatlan jelenlét

bizsergett fejemtől

a talpamig, belül mintha

valami áradt volna,

de nem folyamként,

hanem sejtről sejtre gyúlva.

x

Zene által a Lélek lágyan ébresztget,

harmat remeg így jázminszirmokon,

áhítat szálldos így az első

szerelemben.

 

Tőle elválasztva lenni: csikorog, fáj,

kövesít, lehatárol. Nem az érzékek

választanak el Tőle, hanem a hideg tudat.

 

Az Ő kiáradása minden, ég, lángol,

elevenít, belülről kifelé,

föntről lefelé.

x

Hószín tollpihék verdesnek börtönrácsokon,

angyalok vérétől sebzett az oltár,

tört csontokban kondul

a megrepedt harangszó.

 

Anna Ahmatova fátyolos hangját hallgatom:

„elítéltek ezrével vonulva,

vitték kínba dermedt életük.”

 

Határtalan fájdalmuk fölcsap a szent énekek

sirámaiban, tovább árad a vérben,

az idegekben, a fákban,

a Néva vizének sodrában.

 

Áldozatuk roppant magánya

szavaink között csönddé szakad.

Tekintetük vérző némasága nélkül

nem lehet harmónia,

csak üres édelgés. Örökre nyitott

szívük dobban a szentpétervári

harangokban.

x

Az ősi ikonok időn túli

mozdulatlanságában

feszült intenzitás hullámzik.

A látvány mögött

mindent betöltő jelenlét

és nincs halál, enyészhetetlen

fény-olthatatlan test

tárul fel a megtestesülés

kockázatában.

x

Templomtornyok belseje,

égbevájt kutak mélye,

éber harangszóval

Istenarccal tele.

 

Miért hívtál templomodba

harmadszor is Kazanyi Istenanya?

Szent vizedért,

hogy azt igyam?

 

Szent arcodat fehér

krizantém könny-esőben

mossam?

x

Bár lennénk bölcs tudatlanok,

hogy a szeretetnek

adhassuk magunkat egészen,

megvetett, nevetséges

Isten bolondjai, kik égő lélekkel

kutatják az igazságot!

 

Együtt mi, sok nemzet tagjai

hangot adunk annak, ami föntről

küldetett, s elkezdjük dúdolni

azt a dalt, ami fönt végződik majd.

x

Hallgatjuk a harangszót,

az énekek hullámzását,

a hullámokkal együtt mozdul

minden sejtünk, mintha

bölcsőjében a Hold ringatna.

 

Szent dalok hangjai

a létezés örömteli rezgését,

a világ vég nélküli kezdetét

idézik, s megnyitják

az egek mélyében

rejtező Paradicsom kapuját.